Az e heti Poétikon vendégei Birtalan Ágnes egyetemi tanár, az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszékének vezetője, valamint Pomsár Péter műfordító voltak. Két mongol antológián keresztül, a Megvetett leány és a Panaszkönyv című, szatírát tartalmazó könyv segítségével mutattak be néhány kortárs, mongol irodalmi ínyencséget a fordítók.
Birtalan Ágnes ismertette a több évre visszanyúló országismereti, valamint műfordító táborok tematikáját, ahol a mongolul tudó doktoranduszok is lehetőséget kaptak. Viola Szandra kérdései kapcsán megtudhattuk a tábor és a tanszék hosszabb távú célkitűzéseit és a fordítandó művek sokszínűségébe is bepillantást nyerhettünk. A válogatás tematikája a buddhizmustól, a kalligráfián át elvezet a kánasszonyokig és a szatírig is.
Pomsár Péter egy európaitól eltérő kultúrát szeretett volna megismerni, ezért fél évet Ulánbátorban töltött, de a fővárostól távolabb eső régiókat is bejárta.
„Mongólia szó szerint a világ legritkábban lakott országa. Ha az ember nyugatabbra megy, akkor ott már elvadultabb a vidék, sokkal kevesebb az ember, de már ez a környék is olyan volt, hogy ahogyan a kis csipkefüggönyös koreai buszunk zötykölődött az országúton, hogyha így kinézett az ember az ablakon, akkor azért ott pontosan ugyanazt láttuk, mint kis túlzással Dzsingisz kánnak a lovasai, mert az alacsony népsűrűség miatt gyakorlatilag az emberi civilizációnak nem nagyon van nyoma a mongol tájon, nagyjából annyi, ahogyan legelnek a birkák, meg a lovak, de konkrétan egy távvezeték nincsen sehol, jurtákat lát maximum az ember, valahol a messzeségben, meg egy-egy birkanyájat, ahogyan ez volt nagyjából ezer éve, meg a mongolok előtti korábbi civilizációk során is. Ez a kézzelfogható, igazából történelmi atmoszféra meg olyan környezet, amit tényleg szó szerint Európában már sehol nem látunk. Szabályozatlan folyókat, érintetlen területeket, ez valami egészen lenyűgöző” – mesélt személyes élményeiről Pomsár Péter.
Vallomása szerint minden különbözőség ellenére is fontos, hogy megtaláljuk a kulturális és történelmi kapcsolódásokat a magyarok és mongolok között, például a sámánizmus hagyományát illetően.
A sámánizmus Mongóliában ma is eleven és átalakulóban van
– hívta fel a figyelmet Birtalan Ágnes.
„A vallási kulturális témákhoz a mongolok nagyon igyekeztek visszanyúlni a rendszerváltás után, ami nagyjából akkor zajlott ugyanúgy, mint ahogy itt Európában is. Akkor volt egy nagy buddhista fellángolás is, illetve a népvallási sámánista gyakorlatokat is igyekeztek feléleszteni, illetve részben egyébként intézményesíteni is.
Erről nekem személyes élményeim is vannak. Például decemberben, a vizsgaidőszakban, a kollégiumunk előtt egy azt hiszem burját, de az is lehet, hogy Kína belső mongol területén, autón tartományából származó belső mongol lány konkrétan a négy égtáj felé tejet és vodkát hintett egy kanálból, ami egy nagyon klasszikus áldozati szertartás. Nyilvánvalóan azért, hogy szerencsés legyen a vizsgája” – egészíti ki a kutatás tapasztalatait személyes élményeivel Pomsár Péter.
Élen járunk nemzetközileg, hiszen Diószegi Vilmos nyomdokain a magyarországi sámánizmuskutatás az mindig is a nemzetközi élvonalban volt. És a miénk szintén azért különleges, akár csak Diószegié, hogy terepen kutattuk.
– jegyezte meg Birtalan Ágnes, aki arról is mesélt, hogy a Mongóliában is lezajlott rendszerváltás kapcsán a mongolok hogyan nyúltak vissza a vallási kultúrához, így a sámánizmushoz is. Az ősi hitrendszer elevensége mellett azonban a mongol kortárs irodalom nagyon modernnek mondható, ahol az online társkeresés épp úgy a költészet témája lehet, mint a politika, ráadásul napjainkig nagyon népszerű műfaj a szatíra.
