Az elmúlt több mint öt évtizedben a női alkotók által készített munkákban tetten érhető, milyen sztereotípiákkal és hátrányos megkülönböztetéssel küzdöttek – és küzdenek ma is – a nők nemcsak a művészetben, de az élet minden területén. A Ludwig Múzeum kiállításának első részében bemutatott alkotások a női testet, a női szerepeket, illetve a nő művészek helyzetét érintő kérdésekre mutatnak rá különféle eszközökkel és műfajokban.
Női kvóta 01.
A fogadófalon látható, férfiak által készített aktokkal azt demonstrálják, hogy a művészetben miként jelent meg a női test a férfitekinteten keresztül. A nő szerepe itt a modellé, a múzsáé vagy a szeretőé, a női test a szexuális vágy és a művészeti aktus tárgya. Ennek ellenpontjaként áll Nagy Kriszta (Tereskova) Kortárs festőművész vagyok (1998) című műve, amely nemcsak a fogyasztói társadalom nőképének, de egyben a nők művészetben betöltött passzív szerepének, tárgyiasításának is a kritikája.
A gazdag kiállítás néhány alkotóját tudjuk írásunkban megemlíteni.
A hagyományosan férfiak által uralt intézményrendszerben a hetvenes években nehezen találtak utat az olyan alkotók, mint Drozdik Orshi, aki a hazai feminista kritika legfontosabb képviselőjévé vált. A medikai Vénusz – mely a művész testéről vett minta nyomán készült – a medikai tekintetnek kiszolgáltatott női testet példázza.
Kele Judit radikális lépésével, mellyel önmagát helyezi a műtárgy szerepébe, nemcsak a kelet-európai nő művész helyzetére, de a nő és a női test értékére is rákérdez, mint ahogy a lengyel Natalia LL is kritika tárgyává teszi a fogyasztói társadalom szexista nőképét.
Ladik Katalin a vajdasági avantgárd csoport, a Bosch+Bosch egyetlen nő tagjaként Csernik Attila fotóin passzív szereplőként van jelen, míg saját műveiben a költészet médiumát kiterjesztve, a pantomim eszközeit is felhasználva, aktívan lép fel. Üveglapra nyomott arcát eltorzítva, deformálva nem a külsőt, hanem a belső ént próbálja megjeleníteni.
A szexista nőideál végletes ellentéte Ujj Zsuzsi performer és előadóművész nyolcvanas években készült fekete-fehér önarcképsorozata, ahol az elhagyott és szerelmes nő egészen a csontig lecsupaszítja testét-lelkét. Veszely Bea művében pedig a művészettörténet híres nőábrázolásait, illetve ezek színes fotóreprodukcióit sajátítja ki. Hersko Judit Boszorkányüldözés-sorozatában ugyancsak a művészettörténetből vett, XVII–XVIII. századi metszeteket dolgoz fel.
Valamennyi alkotásban megjelenik az a sajátos nézőpont és érzékenység, amellyel a női alkotók fordulnak témájuk felé, saját tapasztalataikat, vágyaikat és érzéseiket jelenítve meg a műveken keresztül.
