Ami életet visz ezekbe a szomorú filmkockákba, az a remek operatőri munka. Hiszen Párizs és Budapest ikonikus helyszínei olyan igényes, művészi képkockákon tűnnek fel, hogy nem győzünk rácsodálkozni. Külön említést érdemelnek azok a jelenetek, amelyekben feltűnik többek között a Zeneakadémia Nagyterme, a Magyar Állami Operaház vagy az Andrássy út. A chilei rendező pedig egy szempillantás alatt eléri, hogy érzelmileg hasson ránk, hogy magával rántson ebbe a szenvedéstörténetbe.
A film azért is érdekes, mert miközben ez a káprázatos díva mesél és visszaemlékszik élete fontos momentumaira (a pályája kezdetére, a legnagyobb szerepeire, az életében fontos férfiakra és az édesanyjával való viharos kapcsolatára), eszünkbe juttatja a saját botlásainkat, gyengeségeinket, függőségeinket.
Mindent összevetve a Maria egy magával sodró, lenyűgöző, de egyben lehangoló film lett, ami bizonyára nem nyeri el sokak tetszését. Viszont azok, akik képesek felülemelkedni a filmet mindvégig körüllengő szenvedésen és elmúláson, talán tanulhatnak valamit az operáról és az életről. És épp ebben rejlik ennek a fájdalmasan mélabús alkotásnak a legnagyobb ereje.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!