Vannak, akik operadívának születnek, míg mások azzá válnak az évek alatt. Maria Callas olyan díva volt, aki rengeteget küzdött azért, amit a pályáján elért. Ám az élete a sikerek ellenére tele volt mélységgel, fájdalommal, s ezeket a legnagyobb, legdrámaibb szerepei sem voltak képesek begyógyítani. Pedig ő olyan nagy művekben hívhatta fel magára a figyelmet, mint Beethoven Fideliója, Mascagni Parasztbecsülete, Puccini Toscája, Donizetti Lammermoori Luciája, Bellini Normája vagy Bizet Carmenje, és a sort még folytathatnánk.
Mivé lesz az opera csillaga?
Pablo Larraín chilei filmrendező Maria című filmje azonban a nagy művész utolsó napjait, a mélységeket mutatja be, így egy nagyon nyomasztó, megrázó alkotást láthatunk, ami némileg zavarba ejtő is. Nyomasztó, mert végig kell néznünk a díva szenvedéseit. És zavarba ejtő, mert a film végén bevágott archív felvételeken – ellentétben az addig látottakkal – egy boldog nő mosolyog ránk. Fura rendezői koncepció, de megpróbáltunk ezen túllendülni. Ugyanis ezt leszámítva a kétórás film teljesen magával ragadt. Az atmoszféra- és hangulatteremtés, a fények, a képkockák mind tökéletesek.
Angelina Jolie pedig eddigi legdrámaibb alakítását nyújtja Maria Callasként. A kritikusok – egyébként joggal – Oscart jósolnak a színésznőnek, akinek minden egyes arcmimikájában, hangjában és pillantásában benne van a hűvös szépség, a szenvedés és az elmúlás különös egyvelege.
Párizsban járunk az 1970-es években, Maria Callas itt idézi fel egy fiatal újságírónak a megpróbáltatásokkal teli életét, azokat a traumákat, amelyeket átélt. A lakás, amelyben magányosan él, dívához illő, csak épp a díva fénye kopott meg. A hangja, a fizikuma már nem a régi, ahogy a személyisége sem. Minden értelemben véve nehéz eset, akit csupán szolgalelkű inasa, Ferruccio (Pierfrancesco Favino) és házvezetőnője, Bruna (Alba Rohrwacher) képes elviselni, másokkal már nem igazán teremt kapcsolatot.
Gyógyszereken él, kizárólag így képes elviselni, hogy már nem az a tökéletes hangú opera-énekesnő, aki egykor volt. És hiába tervezi a visszatérést, hiába próbál énekelni, a hangja már nem a régi. És ez testileg-lelkileg teljesen felemészti. Nem képes elfogadni és együtt élni a tudattal, hogy a hang, a legnagyobb színpadokon fellépő művész nincs többé. És a hallucinációi közepette betemetik az emlékei és jelmezei. Egy lassú haldoklásnak lehetünk tanúi.
