A Magyar Nemzet Videa-csatornáján elérhető Poétikon című műsorában Viola Szandra a verseskötete apropóján arról faggatta Vörös Istvánt, hogy szerinte milyen élethelyzetekben szükséges nemet mondani.
Nyilván nemet kell mondani, most nagyon patetikus leszek, a Tízparancsolattal ellentétes dolgokra. Amit persze úgy ritkán mondanak, hogy gyere már, nesze öljél meg valakit, vagy a bérgyilkosnak mondanak, de hát a bérgyilkos az rögtön garantáltan a pokolban folytatja a tevékenységét a halála után
– reagált a költő.
Viola Szandra ezután arra volt kíváncsi, hogy az apróbb, hétköznapibb helyzeteknek, amelyek sorából az élet felépül, mekkora a jelentősége. „Valóban egészen kicsin múlik, hogy jó vagy rossz irányba kormányozzuk-e életünk hajóját?” – kérdezte.
„Gyakori, hogy valami kicsi dologra rálegyintünk, hogy hát, ja, igen, végül is nem olyan nagy dolog, és lehet, hogy ott lehetne megállítani egy nagyobb folyamatot, amire, amikor már nemet mondanánk, már nem lehet. De hát ezt esetről esetre kell elemezni, az ember nem tudja úgy leélni az életét, hogy mindig jó döntéseket hozzon” – válaszolt Vörös István.
„Kósa János Vita Velence városának jövőjéről című festménye szerepel a kötet borítóján, ezt látva azon gondolkodtam, hogy Velence mintha valami olyat képviselne az európaiságból, ami nem véletlenül került a borítóra” – jegyezte meg Viola Szandra.
„Velence nagy kedvencem, bár le szokták szólni az emberek, hogy ez giccsváros, pedig nem az, hanem a történelem egyik legcsodálatosabb köztársaságának a helyszíne, ami egy csodálatos várost hozott létre. Álmában álmodik az ember ilyen különleges városokat” – mesélt lelkesen egyik leginspirálóbb európai helyszínéről Vörös István.
Tehát hogyha mondjuk engedjük, hogy Velencét elárassza a tenger, akkor mindent elengedtünk, amit létrehoztunk. Az európai kultúra minden kultúrák között a legcsodálatosabb. Nem azért, mintha máshol nem lennének fantasztikus dolgok, de olyan rétegzett, olyan sok minden van benne, hogy nem lehet eléggé méltányolni az értékét, és ennek szerintem egyik szimbolikus megjelenítése Velence
– folytatta gondolatmenetét Vörös István.
Ezután a műsorvezető a versolvasás fontosságára tért ki kötete kapcsán.
„A könyvben azért többször is előkerül a költészet fontossága, hogy valóban szükség van-e költőre. Elhangzik, hogy a rabszolgapiacon vajon ki venne költőt, vagy rögtön a kötet elején van egy Kanári című vers, amelyben úgy érzem, hogy a költő metaforájává válik ez az énekesmadár” – fejtette fel az egyik saját költői képét a szerző.
A vers nem a szakembereknek szól, hanem azoknak, akiknek van lelkük, az meg az emberiség 99,9 százaléka. Az olvasásukhoz kell egy kis gyakorlat, de ez mindenki számára megszerezhető. Egy értelmiségi esetleg másképp fog verset olvasni, mint egy hentes, de egy hentesnek is szüksége lehet versolvasásra, egy benzinkutasnak is
– sorolta Vörös István.
„Védőbeszédszerű érzésem van ilyenkor, amikor a költő, aki nyilván műveli, és régóta műveli a szakmát, újra és újra kardoskodni kényszerül a saját szakmája fontossága mellett, holott ez ugyanolyan fontos, mint például a bors, tehát a borsra is szükség van minden szakmát űző számára, tehát hogy ez ugyanolyan fűszere az életnek, mint mondjuk a bors, bár nem feltétlenül tör borsot a költészet az ember orra alá” – elmélkedett Viola Szandra.
„De borsot is tör, igazából borsot tör, mert szembenézésre késztet. Tükröt tart nekem, és akkor most nekem, mint olvasónak, a tükörben kell megnéznem magam, és nem mindig olyan pozitív a kép, akkor szét lehet törni a tükröt is. Nem túl jó taktika. Szembe kell nézni a dolgokkal” – hangsúlyozta Vörös István.
Ha nem jól olvasok verset, akkor ezt eltolom magamtól, a versre haragszom, ha jól olvasok verset, akkor megpróbálom kigyomlálni magamból azokat a negatívumokat, amelyekre lehet, hogy éppen akkor figyeltem föl, amikor egy verset olvastam. Szóval ez fűszer, de a fűszer tulajdonképpen nagyon fontos. Gyakorlatilag a fűszerek határozzák meg, hogy mit eszünk
– ábrázolta a költészet lényegét egy hétköznapi metafora segítségével Vörös István.
