A nézők gyűlölik a 13 Oscar-díjra jelölt Netflix-filmet, de jogosak-e a dühös kritikák?

Az Emilia Pérez rendesen feladja a leckét a nézőnek. Van, aki szerint a művészet a transzcendens megragadása, erről tanúskodnak a nagy korszakok, a reneszánsz vagy a barokk építészet, a festészet és a zene, amelyek hatására teljesen átlényegülünk, a lelkünk, létezésünk legmélyére hatolnak. De van egy másik, sokkal modernebb felfogás is, miszerint a művészet egyszerűen csak hatást vált ki a befogadóból. Ha az elsőt tekintjük mérvadónak, kétség sem fér hozzá, hogy Jacques Audiard legújabb filmje nem sok fennköltséget rejt magában, hatást viszont mindenképpen kivált a nézőkből.

A 13 Oscar-díjra jelölt francia filmet utálja a közönség, a nemváltoztató mexikói kartellvezér musicalbetétekkel teletűzdelt kálváriája kicsapja a biztosítékot: az IMDb-n 5,5 ponton, a Rottentomatoes.com-on 17 százalékon áll a nézői értékelés. A franciák mindezt megfejelték azzal, hogy a címszereplőt játszó férfit a női kategóriában indították, és az Oscar-döntnökök jelölték is a legjobb női főszereplő kategóriájában – ezzel párhuzamosan a valódi főszereplőt alakító Zoë Saldana csak mellékszereplőként kapott jelölést. Mintha a sportpályák horrorja köszönne vissza a filmvilágban is. 

A botrányos hírű filmet a Netflix forgalmazza. Forrás: TMDb

 

A Netflix is kiszállt a főszereplő mögül

Ha a készítők Karla Sofía Gascón érzéseire akartak tekintettel lenni, azt naivan gondolhatnánk akár egy kedves gesztusnak is, de megfeledkeztek róla, hogy ezzel közben (ha nem is nők millióinak, de legalább) a másik négy jelöltnek a nőiségét tiporják páros lábbal a sárba. Ők persze ezt aligha nehezményezik, mivel Hollywood a politikai korrektség és az érzékenység fellegvára. 

De ez nagyjából olyan, mintha Dustin Hoffmant jelölték volna az Aranyoskámban nyújtott alakításáért vagy Arnold Schwarzeneggert színésznőként nominálták volna a Juniorért, ahol egy terhes férfit játszik (egyébként mindkettő remek, ezek a filmek túl az alaphelyzetben rejlő komikumon komolyan foglalkoznak a nőiséggel).

Az abszurdumok sora azonban csak akkor kezdődött el igazán, amikor előkerültek Gascón iszlamofóbnak és rasszistának titulált Twitter-bejegyzései, és a forgalmazó Netflix is elhatárolódott tőle, többek között a továbbiakban nem finanszírozzák a díjátadókra való utazásait. „Az Oscar egyre inkább úgy néz ki, mintha a független és protestfilmeket ünnepelnék. Nem tudtam eldönteni, hogy egy afrokoreai fesztivált, egy Black Lives Matter-tüntetést vagy egy nőnapi felvonulást nézek. Ettől eltekintve egy pocsék gála volt” – szól Gascón egyik régi, mára persze törölt bejegyzése. Mindez ékes példája annak, amikor a woke-mozgalom a saját farkába harap, és a végén még a szólásszabadságnak is ad egy pofont (Hollywoodban nem először fordul elő, hogy valakit a nézetei, évekkel korábbról előszedett tapintatlan vagy akár vállalhatatlan Twitter-bejegyzései miatt távolítanak el, lásd korábban James Gunn vagy Gina Carano példáját).

Torkig vagyok ezzel a sok sz…rsággal, az iszlámmal, a kereszténységgel, a katolicizmussal, minden kib…szott hitrendszerrel, amivel ezek a barmok az emberi jogokat csorbítják

– írja Gascón egy másik bejegyzésében, amitől rögtön világossá válik, hogy miért is lenne bárkinek kényes a védelmére kelnie, hiszen nem létezik olyan csoport, amivel ne lenne baja. Zoë Saldana sajnálatát fejezte ki az események miatt, Jacques Audiard rendező viszont keményebben fogalmazott, és önpusztítónak nevezte a nőként élő férfit. Ezt értékelhetnénk akár képmutatásnak is, de inkább csak józanságról van szó.

Mert a politikai kereszttűzben épp csak arról nem beszélünk, hogy milyen film is az Emilia Pérez. Ironikus, de épp arról szól, amit most a való világban is látunk: mindegy, milyen teremtménnyé változtatjuk magunkat kívülről, belül ugyanazok maradunk, akik korábban is voltunk. Ha erőszakos drogbárók, akkor azok, ha nőgyűlölő bunkók, akkor azok. 

Emilia Pérez is szeretne jobb lenni, de ebben egyrészt akadályozza a hihetetlen méretűre felfújt hübrisze, ami elhiteti vele, hogy dacolhat a természettel, és képes mindent és mindenkit a saját kénye-kedve szerint irányítani, másrészt az alapvető agresszív természete, amit női testbe bújva sem tud levetkőzni. 

A filmet elmarasztaló nézői vélemények érthetők, de morbid témafelvetése ellenére meglepő mód az Emilia Pérez sokkal konzervatívabb film, mint amilyennek elsőre tűnik. Így sem könnyű végignézni, mert rendkívül sötét világot ábrázol, korrupcióval, nyomorral, szenvtelen gyilkosságokkal, magánnyal és kiúttalansággal, de ebben a sötétségben – Gascón folyton ismételgetett szlogenjével élve – a végén ott pislákol a fény, amitől már-már egészen fennkölt az üzenete is.