A nézők gyűlölik a 13 Oscar-díjra jelölt Netflix-filmet, de jogosak-e a dühös kritikák?

Az Emilia Pérez rendesen feladja a leckét a nézőnek. Van, aki szerint a művészet a transzcendens megragadása, erről tanúskodnak a nagy korszakok, a reneszánsz vagy a barokk építészet, a festészet és a zene, amelyek hatására teljesen átlényegülünk, a lelkünk, létezésünk legmélyére hatolnak. De van egy másik, sokkal modernebb felfogás is, miszerint a művészet egyszerűen csak hatást vált ki a befogadóból. Ha az elsőt tekintjük mérvadónak, kétség sem fér hozzá, hogy Jacques Audiard legújabb filmje nem sok fennköltséget rejt magában, hatást viszont mindenképpen kivált a nézőkből.

Mert a politikai kereszttűzben épp csak arról nem beszélünk, hogy milyen film is az Emilia Pérez. Ironikus, de épp arról szól, amit most a való világban is látunk: mindegy, milyen teremtménnyé változtatjuk magunkat kívülről, belül ugyanazok maradunk, akik korábban is voltunk. Ha erőszakos drogbárók, akkor azok, ha nőgyűlölő bunkók, akkor azok. 

Emilia Pérez is szeretne jobb lenni, de ebben egyrészt akadályozza a hihetetlen méretűre felfújt hübrisze, ami elhiteti vele, hogy dacolhat a természettel, és képes mindent és mindenkit a saját kénye-kedve szerint irányítani, másrészt az alapvető agresszív természete, amit női testbe bújva sem tud levetkőzni. 

A filmet elmarasztaló nézői vélemények érthetők, de morbid témafelvetése ellenére meglepő mód az Emilia Pérez sokkal konzervatívabb film, mint amilyennek elsőre tűnik. Így sem könnyű végignézni, mert rendkívül sötét világot ábrázol, korrupcióval, nyomorral, szenvtelen gyilkosságokkal, magánnyal és kiúttalansággal, de ebben a sötétségben – Gascón folyton ismételgetett szlogenjével élve – a végén ott pislákol a fény, amitől már-már egészen fennkölt az üzenete is.