Szikora János: A vándorállat szó nem egy rejtett utalás az életemre

Szikora János Jászai Mari-díjas színész, rendező 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója, de hamarosan lezárja életének ezt a szakaszát. A színháznál töltött időszak befejezéseként egy ötrészes beszélgetéssorozatot indít hétfőn, ahol vendégül látja azokat a meghatározó művészeket, akikkel élete különböző korszakaiban találkozott. Beszélgetőtársa Seres Gerda lesz. A leköszönő igazgató a találkozók bevételéből alapítványi forrást teremt, amelyből a színház pályakezdő művészeit támogatja majd a teátrum. Szikora Jánossal beszélgettünk az estekről, múltjáról és jövőbeli terveiről.

Szikora János rendező a Vörösmarty Színház igazgatója. Fotó: Havran Zoltán

– Élete folyamán sok helyen élt és alkotott, Székesfehérvár kulturális életében viszont hosszú ideje jelen van. Most elköszön ettől a várostól is?

Szikora János élete korábban sok helyszínen játszódott, Székesfehérvár maga volt a megérkezés. Fotó: Havran Zoltán

Szikora János beszélgetéssorozata

– Alapvetően nyugtalan típus vagyok. A korábbi években az életem sok helyszínen játszódott, és elég zaklatott, viharos volt. A vándorévek után Székesfehérvár maga volt a megérkezés. Az igazgatói széktől, de nem a színháztól és a várostól búcsúzom. Mérhetetlenül sok ötlet és elképzelés vár még itt megvalósításra. Ez magában foglal rendezéseket és az egész várost megmozgató rendezvényeket is, mint a Koronázási Szertartásjáték vagy az Újszövetség maraton folytatása. Az elmúlt több mint egy évtized, amit itt töltöttem, a béke periódusa volt. Ennek köszönhetően maradt energiám, kedvem összegezni mindazt, ami korábban történt velem.

– A beszélgetéssorozatra gondol, vagy esetleg könyv is készül?

– Mindkettőre határozott igen a válaszom. Ha leteszem az igazgatás terhét júliusban, a könyvem is egy-másfél év alatt elkészülhet. Egy történelmi időszak tanúja voltam, hiszen 1950-ben születtem. Hatéves voltam a forradalom idején, van emlékem 1956-ról, a hatvanas évek kommunizmusáról, a rendszerváltás előtti és utáni időszakról. Ahogy nőttem, cseperedtem, óriásit fordult velem a világ, és most is fordulóban van. 

Végtelenül izgalmas történések peremén álltam mindig és valószínűleg ezek befolyásolták találkozásaimat különböző jelentős emberekkel. Közülük hívtam vendégeket, de sajnos többen már eltávoztak. Ezek a fontos találkozások is alakították zaklatott és kalandos életpályámat.

– A beszélgetéssorozat címe: Vándorállat a libikókán. Miért ez a neve?

– A vándorállat szó nem egy rejtett utalás az életemre, mert valóban így éltem a Pécs, Győr, Miskolc, Eger, Budapest, Szolnok, Szeged, Székesfehérvár vonalon. Ezeken a helyeken mindenütt éltem is, nemcsak rendeztem. Meg is fizettem ennek az árát, hiszen a negyedik házasságomban élek, négy gyermekem van. A viharos szakmai élet viharos magánéletet eredményezett. Most ez is megnyugvásra talált. A libikóka pedig az egyensúlyozási kényszerre utal a különböző kihívások és szélsőségek között. Ez nemcsak az életemben, hanem belül is megvan. Ezt ismerte fel El Kazovszkij festőművész, akivel sokat dolgoztam és közeli barátságban voltam. Ezért dedikálta és ajándékozta nekem a festményét, aminek ez a címe. Úgy gondoltam, ha valami címet kell adni a sorozatnak, ennél nincs találóbb.

– Milyen témaköröket érintenek az estek és kik lesznek a vendégei?

– Február 24-én fiatalkori kalandozásomról lesz szó a rockzene világában. 

Mint minden hatvanas évek végén felnőtt fiatal, a rockzene bűvöletében éltem. Ma már világosan látja mindenki, amit akkor ösztönösen éreztünk: a rockzenére való tombolásunk, a hosszú hajunk, az öltözködésünk a rendszer elleni lázadás volt. Művészként szerencsém volt, mert fiatalon találkoztam Hobóval, Sasvári Sándorral és Feke Pállal.

 Amikor először találkoztam a Vadászat lemez és a Jézus Krisztus Szupersztár zenéjével, egy állandó belső film forgott bennem, ami arra várt, hogy megvalósítsam a színpadon. Márciusban Ókovács Szilveszterrel és Szinetár Miklóssal az opera világába utazunk. Mindketten meghatározók voltak igazgatóként a pályámon. Beszélgetünk arról a Varázsfuvoláról, amely Miskolcon elindította az operajátszást és amelyben Kovácsházi István kezdte operaénekesi pályafutását. Kovács János karmesterrel felidézzük Richard Strauss Salome-jét, Rálik Szilviával pedig a Mahagonny és az Árnyék nélküli asszony főszerepeiről beszélgetünk. 

Áprilisban a filmek világa kerül terítékre Xantus János, Koltai Lajos, Zsombolyai János és Elek Judit filmjei kapcsán, amelyekben filmszínészként szerepeltem. Aztán átadom a szót olyan színészeknek, akik az én filmjeim meghatározó alakjai voltak: Eszenyi Enikő, Cserhalmi György, Gáspár Sándor és Trill Zsolt.

Májusban Lukács Sándorral, Halász Judittal és Radnóti Zsuzsával a régi Vígszínházba utazunk. Pontosabban abba a korszakváltó időszakba, amikor még színpadon voltak a régi nagyok, de megjelentek már azok a fiatalok is, akik akkor a jövőt, ma pedig a jelent képviselik. Halász Judittal Tordy Géza zseniális alakítását Az ügynök halálában, Lukács Sándor és Radnóti Zsuzsa segítségével pedig Esterházy Pétert, a színpadi szerző alakját vázoljuk fel. Júniusban Szolnokra utazunk a legendás Schwajda-féle színházi műhelybe. Itt mutattuk be napra pontosan kétszáz évvel az eredeti bemutató után a Legenda a Varázsfuvoláról című színdarabot, amelyre Mucsi Zoltánnal és Malek Andreával emlékezünk. Alföldi Róberttel pedig az Amadeus előadásról beszélgetve Darvas Ivánt és Rolla Jánost idézzük meg.

– Megismerhetünk valamit a jövőbeli terveiből?

– A következő évadban lesz egy nagy vállalásunk: Bagó Bertalan, Horváth Csaba és jómagam rendezésében kerül színre a Bartók-triptichon: A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára egy este alatt, elemző módon. A színházunk prózai színház, a művek zongorakísérettel hangzanak majd el, egyfajta anatomikus szemlélettel. 

Készülőben van továbbá egy televíziós sorozat, amelyben a nézőket a Délvidék színházainak kalandos történeteibe kalauzolom. Szegeden kezdődik, aztán Szabadka, Újvidék, Varasd és Eszék érintésével Pécsett zárul a kör.