Hiperrealizmus, blaszfémia és heves botrányok – Jézus öt különböző ábrázolásmódja filmklasszikusokban

A filmtörténetben számtalan módon mutatták be Krisztust, és olykor még a Szentírást leghűségesebben követő feldolgozások is vitákat gerjesztettek. Jézus történetének öt különböző megközelítését gyűjtöttük össze, öt legendás rendező nem kevésbé legendás filmjét vizsgálva.

A passió - Jézus szenvedéseinek hiperrealista ábrázolása

Néhány évvel ezelőtt a Netflix azzal verte ki sokaknál a biztosítékot, hogy feltettek egy brazil vígjátékot, amelyben Jézus homoszexuálisként jelenik meg, de természetesen a végtelenségig lehetne sorolni az olyan alkotásokat, amelyek egyértelműen a gúnyolódás vagy a keresztényellenesség szándékával születtek. Nos, a hasonló ócska és öncélú provokációkkal most nem foglalkozunk: bár az összeállításunkban szereplő filmek mindegyik bírálható ilyen-olyan szempontból, de egytől egyig művészi igényű munkák, amelyeknek a rendezőit nem a blaszfémia vezérelte.

A Máté evangéliuma Jézus történetének talán leginkább szöveghű feldolgozása. Forrás: Örökmozgó

Máté evangéliuma (1964)

Pier Paolo Pasolini mélyen hitt a kommunizmusban, nem úgy, mint a vallásban, sőt egyenesen ateistának tartotta magát, az életmódja sem illeszkedett a tanításokhoz, és az ő nevéhez fűződik minden idők egyik legnagyobb botrányfilmje, a Saló, avagy Sodoma 120 napja is. Mindezek után igencsak meglepő lehet, hogy az ő művét választotta a Vatikán lapja, az L’Osservatore Romano a valaha készült legjobb, Jézus életét dokumentáló alkotásnak. Igaz, ezt a megbecsülést már csak a halála után kapta meg, a bemutatója idején ugyanez az újság istentelennek nevezte a Máté evangéliumát, amely elsősorban azzal váltott ki ellenérzést, hogy Krisztus történetéből leginkább azokra a mozzanatokra koncentrált, amelyekben a lázadó természete érhető tetten. Ugyanakkor a Bach és Mozart zeneműivel aláfestett fekete-fehér szürreális és hipnotikus vízió olyannyira követi a Szentírást, hogy forgatókönyv nélkül született, a dialógusok egy az egyben a Bibliából származnak.

Jézus Krisztus szupersztár (1973)

Mint említettük, manapság a Netflix előszeretettel provokál olyan feldolgozásokkal, amelyekben Jézus fekete és/vagy homoszexuális, annak idején azonban Andrew Lloyd Webber rockoperájának adaptációja is sokaknál kiverte a biztosítékot azáltal, hogy Júdást egy színes bőrű színész alakította. Ugyanakkor ha Pasolini esetében fel lehet róni, hogy a Megváltó ábrázolásában a lázadás momentumai túlságosan hangsúlyosak, akkor ez triplán igaz a Hegedűs a háztetőnt is jegyző Norman Jewison musicaljére, hiszen a korabeli hippimozgalomba ültette át a történetet, a fennálló rendszer elleni bukásra ítélt fellépés metaforájaként. Nyilván nem is nyerte el mindenkinek a tetszését, azonban VI. Pál pápa egyenesen gyönyörűnek nevezte, és üdvözítőnek tartotta, hogy sokkal több fiatalhoz képes közelebb hozni a kereszténységet, mint bármelyik más alkotás.

Brian élete (1979)

Az említett alkotások visszhangja után cseppet sem meglepő, hogy a Brian élete sem nyerte el mindenki tetszését, 1990-ig Olaszországban nem is került forgalomba, Írországban nyolc, még Norvégiában egy évig nem vetíthették – utóbbi miatt Svédországban úgy reklámozták a filmet, hogy olyan vicces, hogy Norvégiában betiltották.

És érezte az eredeti gyártó is, kényes ez a téma, ezért kiszállt a produkciókból, végül a Beatles-tag, George Harrison cége mentette meg, aki amúgy is nagy Monty Py­thon-rajongó. A vígjáték egyébként egy viccből indult, egy újságíró megkérdezte Eric Idle-t, mivel rukkol elő a társulat legközelebb, és ő azt felelte, egy Jézus Krisztus, avagy a dicsvágy című komédiával, aztán a poén valószínűleg elkezdett csírázni az alkotók fejében. És bár a Brian élete a sajátos angol humorával végigmegy a bibliai történeten, mégsem rosszindulatú gúnyolódásnak érződik, hanem kifejezetten releváns, örök érvényű vagy éppen a maga korában aktuális társadalmi és tudatipari kérdéseken élcelődik.

És érdekes módon nem elsősorban a hívőket sértette meg a film, újbaloldali politikai mozgalmak is úgy érezték, meg vannak szólítva, miután a folyton ügyetlenkedő Júdeai Nemzeti Népfrontban magukra ismertek, de sokan azt is sérelmezték, hogy kinevetik benne a beszédhibás embereket.

Krisztus utolsó megkísértése (1988)

Martin Scorsese munkáiban visszatérő témát jelent a vallás, az 1997-es Kundunban a 14. dalai láma életét mutatja be, a Némaságban a tizenhetedik századi Japán keresztényüldözést, de a gengszterfilmjeiben is általában hangsúlyos elem a hit megélése. A Krisztus utolsó megkísértése esetében ment el azonban a legtovább az életművében.

Már a nyolcvanas években is kényesnek számított a témája, érezte a stúdió, hogy Níkosz Kazandzákisz azonos című regényének feldolgozása enyhén szólva is kockázatos, anyagi szempontból is (végül csak úgy adtak pénzt a rendezőnek, hogy előtte ígéretet kellett tenni, a következő alkotása rentábilis lesz, így született A rettegés foka című thriller), és a botrány is borítékolható volt. Egy mélyen hívő ember számára már az felháborító, ha csak annyit hall a történetről, hogy Jézusnak szexuális vágyai támadnak benne, sokan tüntettek is a bemutató idején, Párizsban pedig egy mozit is felgyújtottak, és miként Scorsese – aki számos halálos fenyegetést kapott, ezért testőrökkel kellett védenie magát évekig – visszaemlékezett, egyszer egy demonstrálót beinvitált a vetítésre, hogy nézze meg a saját szemével, és rájön, nem arról van szó, mint amit elképzel, de a fickó nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy ez az alkotás az ördög műve.

Pedig tagadhatatlan, hogy a film bár nem követi hűen a Szentírást, de nem is annak destrukciós szándékával született. Krisztust egy esendő, vívódó emberként ábrázolja, akiben benne van a vágy, hogy átlagos életét éljen, megrémisztik a saját csodatételei, a kiválasztottság és az isteni küldetés terhe alatt őrlődik. Ugyanakkor ezzel a pszichológiai gondolatkísérlettel az általa véghez vitt tettek csak még inkább felnagyítódnak, így nem beszélhetünk egyértelműen blaszfémiáról, de ha mégis ragaszkodunk hozzá, akkor sem az istenkáromlás érződik a történetben.

Jézus szerepében Willem Dafoe tökéletes választás volt, a szőke hajával, a kék szemével megidézte a klasszikus Krisztus-képet, ugyanakkor a karakteres vonásaival, az aggodalommal teli tekintetével mégis eltért a freskók ábrázolásmódjától.

A Passió (2004)

A 2000-es évek elején még nem a szuperhős-adaptációk uralták a piacot, de nem volt sokkal jobb a helyzet, olyan produkciók termelték a legtöbb pénzt, mint a Harry Potter- vagy A Karib-tenger kalózai-franchise, a Pixar-filmek, de a Pókember-trilógia már előrevetítette a jövőt. De korábbi korszakokban sem jósolta volna meg senki, hogy Krisztus utolsó napjainak feldolgozása az adott év egyik legnagyobb sikere lehet, pláne úgy, hogy arámi, latin és héber nyelven forgatták, márpedig az amerikai közönség nagyon nem szeret feliratot olvasni.

A Passió diadalmenetéhez azonban a korábban említett alkotásokhoz hasonlóan a botrányok is hozzájárultak. Mel Gibsont antiszemitizmussal vádolták meg, de még nagyobb vihart kavart, hogy a film hiperrealistán, elképesztően brutálisan ábrázolja Jézus szenvedését – a rendező azt akarta, hogy a kellemetlen képsorok láttán átéljük, Krisztus min ment keresztül a megváltásért. Mindez öncélúnak tűnhet, de amikor II. János Pál pápa bekérte a filmet DVD-n, a megtekintése után annyit mondott: ,,Pont így történt.”

Kiemelt kép: A Passió. Forrás: Budapest Film