Luc Besson ma már korántsem az a lüktető fantáziájú szerzői filmes, akinek máig élő kultusza született a 80-as, 90-es években készült filmjeivel (Metró, A nagy kékség, Leon a profi), de azt talán még a futószalagon gyártott női akciófilmek (Lucy, Anna, Colombiana) és szériák (Elrabolva, A szállító) forgatókönyvei dacára sem lehet elvitatni tőle, hogy még a legdrágább stúdiófilmjeire is jellemző maradt valami furcsa szabálytalanság, amivel kilóg a Hollywoodba betagozódott európai rendezők sorból. Ez talán köszönhető annak is, hogy Besson rendszerint Franciaországból próbálta betörni Hollywoodot, vagy legalábbis felvenni vele a versenyt, legutóbb a Valerian és az ezer bolygó városával, ami minden idők legdrágább francia filmje volt (180 millió dollárba került). A June é John pár évvel később készült a pandémia időszakában, egy okostelefonnal és vállaltan ultra alacsony költségvetéssel, teljesen ismeretlen amerikai színészekkel, tehát bizonyos tekintetben valamiféle ellenpólusa Besson elmúlt két évtizedes munkásságának, amivel mintha megkísérelne visszatérni a pályája elejére jellemző szerzői filmek világába.
Luc Besson visszatért?
Annak ellenére, hogy a June & John lényegében már évek öt éve leforgott (azóta Besson elkészítette a DogMan – A kutyák ura című filmjét is), egészen eddig váratott a bemutatása, és ha minden igaz, a filmnek Franciaországban még mozipremierje sem lesz, csak a televízióban fogják bemutatni. Elég furcsa ez egy olyan nagynevű rendező esetében, mint Luc Besson, ugyanakkor a filmet látva valamennyire mégis érhető, miért nem kapkodnak utána a forgalmazók. De korántsem azért, mert a June & John rossz film lenne.
Nem Luc Besson az első rendező, aki okostelefonnal forgat filmet, korábban a mindig kísérletező kedvében lévő és ezerarcú Steven Soderbergh már két alkalommal megjátszotta ezt a lapot (Tébolyult, Szárnyaló madár), Sean Baker, az Anora friss Oscar-díjas rendezője pedig szintén egy mobiltelefonnal forgatott filmmel (Tangerine) robbant be a filmes köztudatba. A June & John látványvilága sokszor idegenül is hat emiatt, ugyanakkor ez az érezhető kézműves jelleg (ami a telefon kicsi mélységélességből fakad) és a két ismeretlen főszereplő (Matilda Price és Luke Stanton Eddy) jelenléte nagyon is erősíti a filmet körbelengő szabadságeszményt.
Besson leforgatta a saját variációját a menekülő szerelmesek témában, a nonkonformizmussal hadakozó XXI. századi Bonnie és Clyde helyzete azonban elkeserítőbb, mint korábban bármikor.
A szatirikus jelleg nyilvánvaló, mondhatni szájbarágós, de attól még igaz: a világ egyre mechanikusabb, nyomasztóbb, szűkebb, és embertelenebb helynek tűnik Besson szemüvegén keresztül, és erről időszerű még többet beszélni. Bár a modern rabszolgaság el van túlozva a filmben, de ez a szatíra jellege, és a filmnek ez része remekül működik is, miközben a háttérben hangtalanul kirajzolódik a modern Amerika csomó nyűgje is, az utcán sátrazó hajléktalanoktól kezdve a nemiséget gúzsba kötő őrült ideológiákon keresztül egészen odáig, hogy pár dollár nélkül még csak haza se lehet jutni.
A mindent felborító nagy szerelmi történet az, ami sokakban ellenérzéseket kelthet, mivel Besson itt kevésbé erőltette meg magát, és csak ismerős paneleket mutogat.
Döcögős a folyamat bemutatása is, ami a szerelmesek között lezajlik, érzelmileg korántsem okoznak olyan nagy katarzist a szereplők hullámzásai, mint kellene nekik. Ráadásul formailag nem valami kiforrott film a June & John, mert a valóság és a képzelet viszonya egyáltalán nem következetes, Besson csak egymásra dobálta azokat az ötleteket, amik éppen az eszébe jutottak (emellett az asszociatív vágóképek már ismerősek a Lucy-ből, ahol sokkal több helyük is volt). Ez már bőven elég lenne ahhoz, hogy rossz filmnek tituláljuk a June & Johnt, mégis erős a gyanúm, hogy ez Bessont sem érdekelte igazán, mert a June és John közötti románcnak van egy sokkal szimbolikusabb, már-már mitikus rétege.
June maga a káosz, aki egy csecsemő kíváncsiságával csodálkozik rá szó szerint mindenre. Ez akár idegesítő is lehetne, de milyen is egy gyerek? Nemcsak kíváncsi, hanem végtelenül nagy jelenléttel létezik, sokkal több információt képes leolvasni még egy fa érintéséből is, mint egy nagyvárosi felnőtt. Ez a szöges ellentéte annak a modern irodista létnek, ami épített terekbe szorít és gyógyszerekre kényszeríti az embert az elviselhetetlen ingerszegénységével.
June az inger, ami feléleszti Johnt a Mátrixból.
Aztán pedig John lesz a férfierő, ami határokat szab ennek a féktelen, pusztító és öngyilkos szabadságvágynak, védelmez és próbál viszonylagos rendet tartani, s tulajdonképpen az egész film erre a dinamikára épül. Ehhez kapcsolódik a mozi egyik tételmondata is (amiből akad bőven, füveskönyvet lehetne belőlük írni, de ez most nem dicséret), miszerint felnőni időbe telik. De van az a pont, amikor már nincs több időd.
