Nemrég még azt gondolhattuk, hogy egy lezárt életműről beszélhetünk, noha a tavaly bemutatott Kettes számú esküdttel Clint Eastwood bizonyította, hogy még mindig a kisujjából kiráz egy korrekt műfaji filmet, esetünkben egy tárgyalótermi thrillert. A korára való tekintettel és abból kiindulva, hogy semmilyen új projektje nem volt bejelentve, nem igazán számítottunk már arra, hogy ismét a kamera elé vagy mögé áll. Azonban mint a napokban egy interjúban elmondta, esze ágában sincs visszavonulni, egy új film előkészítésén dolgozik. A pályája azonban már eddig is enyhén szólva lenyűgöző, az Imdb szerint összesen 45 filmet rendezett és 73-ban játszott a kereken hetvenéves karrierje során. Ebből kiválasztani az öt legjobb munkáját lehetetlen feladat, de kísérletet tettünk rá.
A jó, a rossz és a csúf (1966)
Úgy csöpög minden képkockából a stílus, mint a szereplők arcáról a veríték
– írják az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetben, és aligha lehet vitatkozni az állítással.
A hatvanas években Hollywoodban már temették a westernt, avítt műfajnak tartották, Sergio Leone azonban nem így látta. Clint Eastwood pedig lényegében neki köszönheti a karrierjét, nem igazán számított ismert színésznek, mielőtt felvette volna a cowboy-csizmáját az Egy maréknyi dollárért kétes erkölcsű antihőseként, azt követően azonban mindenki megjegyezte a morcos tekintetét, és olyannyira magába szippantotta a vadnyugat világa, hogy a karrierje során számtalan alkalommal visszacsábította. És nincs olyan trilógia a filmtörténetben, amelyben a harmadik epizód lenne a legkiválóbb, Leone azonban A jó, a rossz és a csúffal felülmúlta a korábbi két művét.
Az izgalmas karakterek, a feszültség, a nagybetűs hangulat, a már-már festményszerű nagytotálok és a szemekre szegeződő szuperközeli felvételek kontrasztja mind feledhetetlenné teszik ezt a kisstílű figurái ellenére is epikus művet.
Piszkos Harry (1971)
Clint Eastwoodot nem lehet azzal vádolni, hogy az arccal a kassza felé mentalitás jellemezné és csak a pénz miatt újra és újra meglovagolná egy korábbi sikerét, azonban a San Franciscó-i zsaru karaktere annyira összeforrt a nevével, hogy öt alkalommal is eljátszotta. És noha a folytatások többségében felejthetőek, az első epizód tipikusan az ,,ilyen filmek manapság már nem készülnek” kategóriába tartozik. Don Siegel – akivel a színész később a szintén kiváló Szökés Alcatrazbólt is forgatta – kíméletlen rendezése nem fukarkodik az erőszak-ábrázolással, miközben elképesztően nihilista hangulatot áraszt egy olyan világot bemutatva, ahol egy hatáskörét bőven túllépő ellentmondásos rendőr képes csupán rendet tenni.
Mai szemmel egyébként fura elképzelni, de
eleinte Frank Sinatra játszotta volna a főszerepet, azonban A mandzsúriai jelölt forgatása során eltörte a csuklóját, ami közel tíz évvel később sem jött rendbe teljesen, és egyszerűen nem bírta volna tartani a Magnumot. Ezt követően felmerült Marlon Brando, Steve McQueen és Paul Newman neve is – utóbbi azért nem vállalta, mert túlságosan jobboldalinak találta a forgatókönyvet, viszont ő ajánlotta be Eastwoodot.
Nincs bocsánat (1992)
Eredetileg a változatosság kedvéért úgy terveztük, hogy egy műfajból nem emelünk ki több filmet, de végül muszáj volt változtatni a koncepción, ugyanis Clint Eastwood nevéhez amellett, hogy A jó, a rossz és a csúffal talán az első igazán zseniális western fűződik, az 1992-es rendezésével a műfaj utolsó kiváló alkotásainak egyike is; amelyet egyébként a listánk első két pontján szerepelő remekművek direktorainak, Sergio Leone és Don Siegel emlékének ajánlott.
A sztár a Nincs bocsánattal elnyerte a legjobb rendezőnek, a legjobb főszereplőnek járó és a legjobb filmnek járó díjat (Gene Hackmant pedig a legjobb mellékszereplőként ismerték el), és nem érdemtelenül.
Azt a vadnyugati mítoszt, amit a korábbi klasszikusaiban felépített, itt a realizmusával totális sárba tiporja, megmutatja a korszak nyomorúságát, erkölcstelenségét, az erőszak valódi természetét és szörnyűségét.
A szív hídjai (1995)
Az utolsó dolog talán, amire Clint Eastwoodtól számítanánk, az egy romantikus film, de 1995-ben kiderült, ebben a műfajban is képes zseniálisat alkotni színészként és rendezőként. A több idősíkot felölelő történetben egy vidéki asszony megismerkedik a kisvárosba látogató fotóriporterrel, a néhány együtt töltött nap során pedig egymásba szeretnek, azonban a nő végül a családanyai és házassági kötelességének oltárán feláldozza azt a szerelmet és szenvedélyt, amelyet korábban még soha nem tapasztalt meg. A film címe bár könnyes és giccses melodrámát ígér, Eastwoodot nem hagyta cserben a kiváló arányérzéke, végtelenül emberien mutatja be a két ember közti kapcsolatot és azt az elképesztően nehéz döntést, amelyet végül meg kell hozniuk.
És kiválóan alakítja a fotográfust is, miként a sokszor a szerepeit túljátszó Meryl Streep is kellemesen visszafogott; a színésznő be is gyűjtött vele egy Oscar-jelölést, érthetetlen módon azonban a filmet egyéb kategóriában nem nominálták.
Gran Torino (2008)
A színész ezzel a szerepével búcsúzott el a Piszkos Harry típusú karaktereitől. Egy idős, mogorva, magának való veteránt alakít, aki nem nézi jó szemmel, hogy ázsiaiak költöznek a szomszédságába, aztán még jobban bepipul, amikor a család tinédzser fia megpróbálja megfújni a féltve őrzött kocsiját. Végül azonban különös barátságot köt a sráccal és a védelme alá veszi, amikor a kölyök alvilági figurákkal kerül összetűzésbe.
Noha az elfogadásról és az előítéletek butaságáról szóló tanmese tálcán kínálná a lehetőséget, Eastwood nem enged a giccs és a pátosz csábításának,
otromba, a politikai korrektséget hírből sem ismerő poénok sorával oldja fel az egyébként rendkívül hatásos és feszült drámát.
Főszereplőként és rendezőként egyaránt az egyik legkiválóbb munkája, és noha a forgatás idején már közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, a tekintélyparancsoló tekintetével és fizikumával az akciójelenetekben sem hiteltelen.
Kiemelt kép: Piszkos Harry (Forrás: TMDB)
