Az ember, akinek a tekintetétől vigyázzba állunk – Clint Eastwood 95 éves lett, íme az öt legjobb filmje

A színész-rendező egészen érdekes műfajokban is kipróbálta magát és továbbra is jó egészségnek örvend, esze ágában sincs nyugdíjba vonulni. A születésnapja alkalmából összeszedtük Clint Eastwood pályájának legkiválóbb darabjait.

Mai szemmel egyébként fura elképzelni, de 

eleinte Frank Sinatra játszotta volna a főszerepet, azonban A mandzsúriai jelölt forgatása során eltörte a csuklóját, ami közel tíz évvel később sem jött rendbe teljesen, és egyszerűen nem bírta volna tartani a Magnumot. Ezt követően felmerült Marlon Brando, Steve McQueen és Paul Newman neve is – utóbbi azért nem vállalta, mert túlságosan jobboldalinak találta a forgatókönyvet, viszont ő ajánlotta be Eastwoodot.

Nincs bocsánat (1992)

Eredetileg a változatosság kedvéért úgy terveztük, hogy egy műfajból nem emelünk ki több filmet, de végül muszáj volt változtatni a koncepción, ugyanis Clint Eastwood nevéhez amellett, hogy A jó, a rossz és a csúffal talán az első igazán zseniális western fűződik, az 1992-es rendezésével a műfaj utolsó kiváló alkotásainak egyike is; amelyet egyébként a listánk első két pontján szerepelő remekművek direktorainak, Sergio Leone és Don Siegel emlékének ajánlott.

A sztár a Nincs bocsánattal elnyerte a legjobb rendezőnek, a legjobb főszereplőnek járó és a legjobb filmnek járó díjat (Gene Hackmant pedig a legjobb mellékszereplőként ismerték el), és nem érdemtelenül. 

Azt a vadnyugati mítoszt, amit a korábbi klasszikusaiban felépített, itt a realizmusával totális sárba tiporja, megmutatja a korszak nyomorúságát, erkölcstelenségét, az erőszak valódi természetét és szörnyűségét.

A szív hídjai (1995)

Az utolsó dolog talán, amire Clint Eastwoodtól számítanánk, az egy romantikus film, de 1995-ben kiderült, ebben a műfajban is képes zseniálisat alkotni színészként és rendezőként. A több idősíkot felölelő történetben egy vidéki asszony megismerkedik a kisvárosba látogató fotóriporterrel, a néhány együtt töltött nap során pedig egymásba szeretnek, azonban a nő végül a családanyai és házassági kötelességének oltárán feláldozza azt a szerelmet és szenvedélyt, amelyet korábban még soha nem tapasztalt meg. A film címe bár könnyes és giccses melodrámát ígér, Eastwoodot nem hagyta cserben a kiváló arányérzéke, végtelenül emberien mutatja be a két ember közti kapcsolatot és azt az elképesztően nehéz döntést, amelyet végül meg kell hozniuk.

És kiválóan alakítja a fotográfust is, miként a sokszor a szerepeit túljátszó Meryl Streep is kellemesen visszafogott; a színésznő be is gyűjtött vele egy Oscar-jelölést, érthetetlen módon azonban a filmet egyéb kategóriában nem nominálták.

Gran Torino (2008)

A színész ezzel a szerepével búcsúzott el a Piszkos Harry típusú karaktereitől. Egy idős, mogorva, magának való veteránt alakít, aki nem nézi jó szemmel, hogy ázsiaiak költöznek a szomszédságába, aztán még jobban bepipul, amikor a család tinédzser fia megpróbálja megfújni a féltve őrzött kocsiját. Végül azonban különös barátságot köt a sráccal és a védelme alá veszi, amikor a kölyök alvilági figurákkal kerül összetűzésbe.

Noha az elfogadásról és az előítéletek butaságáról szóló tanmese tálcán kínálná a lehetőséget, Eastwood nem enged a giccs és a pátosz csábításának, 

otromba, a politikai korrektséget hírből sem ismerő poénok sorával oldja fel az egyébként rendkívül hatásos és feszült drámát.

Főszereplőként és rendezőként egyaránt az egyik legkiválóbb munkája, és noha a forgatás idején már közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, a tekintélyparancsoló tekintetével és fizikumával az akciójelenetekben sem hiteltelen.

Kiemelt kép: Piszkos Harry (Forrás: TMDB)