Világos, hogy a marketingnek milyen hatalmas szerepe van az anyagi siker tekintetében, ugyanakkor visszafele is elsülhet egy reklám, ha teljesen hamis ígéreteket tesz. A szörfös előzetesében olyan újságírói idézetek hangzanak el, mint hogy ,,lebilincselő feszültség vagy ,,kitör a frász”, mindezek és az előzetes alapján pedig egy szögegyenes thrillerre számítanánk. Annál is inkább, mert Nicolas Cage karrierje szinte tökéletesen felosztható két végletre: a műfaji – sokszor erősen B kategóriás – egyszeri szórakozást kínáló produkciókra és a szerzői alkotásokra, az új munkája első blikkre pedig úgy tűnik, mintha a kommerszebb darabjai közé tartozna. A történet főszereplője egy családapa, aki semmi másra nem vágyik, csak hogy végre visszavásárolja a nagyapja egykori családi házát az ausztrál tengerparton, amikor pedig úgy tűnik, végre sikerül nyélbe ütnie az üzletet, a fiát rögvest ki is viszi a strandra szörfözni egyet, csakhogy helyi fiatalok egy csoportja úgy gondolja, idegenek nem merészkedhetnek a vízre, és alaposan megalázzák az öreget a fia előtt. Azonban a torokszorító jelenetsor után már dörzsöljük is a tenyerünket, hogy majd biztos visszatér, mint egy új seriff a városba és Jason Statham módjára megtanulja kesztyűbe dudálni a bandát.
Nem így történik: ugyan valóban visszamerészkedik a közelükbe, de csak távolról figyeli őket és egy-egy ügyetlen gesztussal fejezi ki a nemtetszését, egészen addig, amíg újra és újra meg nem leckéztetik, a hősünk pedig egyre kínosabb és arcpirítóbb helyzetekbe keveredik. Illetve hősről nem is beszélhetünk, hiszen miután több alkalommal is beletörlik a lábukat, ráadásul a napsütéstől is kótyagos lesz az elméje, a vágyott házának a megvásárlása pedig hamar már csak egy délibábnak tűnik, úgy fokozatosan kikel magából, de nem fenyegetővé válik, hanem szánni valóvá, mint egy óbégató csavargó a 6-os villamoson, miután egy tüskével indította a napot.
És pont ettől válik erkölcsi értelemben is kényelmetlenné a film, eleinte nem a főszereplőre haragszunk, hanem érte, de aztán könnyen beleeshetünk az áldozathibáztatás bűnébe, mert ahelyett, hogy egy józanabb pillanatban megrázná magát kicsit és megpróbálna egy racionálisabb stratégiával úrrá lenni a helyzeten, csak egyre inkább levetkőzi a civilizáltságát és saját magából csinál bolondot. Az abszurditással és a szürrealizmussal már korábban mások mellett a Viváriumban is eljátszadozó Lorcan Finnegan pedig rémálomszerű, horrorisztikus jelenetekkel illusztrálja ezt a lázas állapotot. Nicolas Cage az őrületének kiteljesedésében egy döglött patkányba is beleharap, hogy csillapítsa az éhségét, no meg a kielégítetlen vérszomját.
