A Műcsarnokban ötesztendős ciklusokban mutatkozhatnak be az egyes művészeti ágak, egész pontosan öt: az építészet, a népművészet, az ipar- és tervezőművészet és a fotóművészet mellett a képzőművészet, utóbbi immáron harmadik alkalommal. A Nemzeti Szalonok gondolata eredetileg a polgárosodó Párizsból ered, és az a furcsa kettősség határozza meg, hogy miközben célja a kortárs művészet széles körű áttekintése és megismertetése a széles nyilvánossággal, a kereteit az akadémiai körök – hazánkban egészen pontosan a Magyar Művészeti Akadémia – rajzolják meg, amit tovább bonyolít a nyilvánosság fogalmának modern kori válsága is, szoros összefüggésben az idei válogatásnak gondolati kereteként szolgáló digitalizációval.
III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon
Nem kell művészettörténésznek, de még csak szociológusnak sem lennünk ahhoz, hogy a bőrünkön érezzük a digitalizáció bosszantó jelenlétét, ami szinte észrevétlenül falja fel a valóságunkat: miközben könnyebb, gyorsabb és teljesebb életet ígér, gyakran épp az ellenkezőjét teszi, és rengeteg nyilvánvaló előnye ellenére egyszerűen elzár a valódi tapasztalás lehetőségétől: például hogy közösségi élmény legyen a filmnézés, hogy egy étteremben bosszankodhassunk a sorban állás miatt, vagy hogy egy erdőben sétálva élvezzük a mozgás fáradságát. A digitalizációnak önmagában nincs előjele, érvelne egy technokrata, a történelem eddigi tapasztalatai mégis arra mutatnak, hogy nagyon is van hajlandóságunk a rossz felé hajlásra: a kényelmesebbet, az olcsóbbat és az egyszerűbbet, de egyúttal élettelenebbet is választjuk. Ez a problémakör foglalkoztatta a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalonon látható alkotókat is.
Erre kíván utalni a tárlat címe is, ami egy, a kriptovaluták világából kölcsönzött kifejezés (non-fungible token): olyan virtuális tárgyat jelent, amelyet egyedi digitális azonosítóval látnak el. Aki azonban kevésbé mozog otthonosan a virtualitásnak ezen szegmensében, aligha asszociál erre, nekem is a magyarázó címkék és a tárlatvezetés adta a kapaszkodót a hat elkülönülő tematikát követő teremben kiállított 208 műtárgy és festmény értelmezéséhez. Ezek nélkül még az sem biztos, hogy képes lettem volna ebben a keretben gondolkodni róluk, de végül örömmel konstatáltam, hogy a témaválasztás nem a digitalizáció előtti meghajlás, hanem kísérlet annak megértésére – és sok esetben akár hadüzenet is.
Ha ugyanis eddigi soraimból nem tűnt volna ki, inkább ellensége, semmint támogatója vagyok a digitalizációnak, még azzal együtt is, hogy közben haszonélvezője is vagyok, hiszen példának okáért újságíróként is csak pár kattintásba telik kijavítanom egy elütést vagy újrafogalmaznom egy kusza gondolatot. Ugyanakkor a kortárs képzőművészetre jellemző, hogy inkább intellektuális, semmint érzékszervi, sokkal inkább filozófiai, semmint mitologikus, és inkább exkluzív, semmint széles körű – és ezért az értelmezése sem mindig egyszerű. Ha azonban van bennünk kellő kitartás és kíváncsiság, épp a Műcsarnok falai közt érhetnek a lényünkig ható felismerések, kerülve a könnyű megfejtéseket és megkövetelve a komolyabb szellemi munkát.
