Cindy Crawford és Naomi Campbell is Budapestre érkezett

Idén kilencedik alkalommal kerül megrendezésre a Budapest Fotófesztivál, a szervezők hat héten át, ötven kiállításmegnyitóval készülnek a fotográfia sokrétű világának bemutatására. A programsorozat nyitókiállítása Peter Lindbergh munkásságát tárja a látogatók elé, aki a divatfotózás 80-as, 90-es években való megreformálásával elhozta a szupermodellek aranykorát, ezzel olyan sztárokat teremtett meg, mint Cindy Crawford vagy Naomi Campbell, akiknek több fotójuk szintén kiállításra került a Műcsarnokban.

Peter Lindbergh egyik leghíresebb fotósorozata, ami felvonultatja a korszak legnagyobb szupermodelljeit: Naomi Campbell, Linda Evangelista, Tatjana Patitz, Christy Turlington és Cindy Crawford. Fotó: Peter Lindbergh Forrás: redditt.com

Rögtön a bejáratnál Wild at Heart című fotósorozat egyik darabja fogadja a látogatókat. Fotó: Trunkó Edit/Budapest Photo Festival Facebook oldala

Brad Pitt, Antonio Banderas, Penélope Cruz, Nicole Kidman vagy Monica Bellucci szó szerint eltűnik Brody mögött, a számos hollywoodi sztárt felsorakoztató Star is Born fotósorozat válogatott darabjai ugyanis pont a mögötte lévő falon, mozaikszerűen elrendezve kaptak helyet.

A sajtó munkatársait a 2019-ben elhunyt művész fia, Benjamin Lindbergh fia vezette végig a tárlaton, aki épp Brody portréja előtt kezdett el beszélni róla, hogy az édesapját sokkal jobban érdekelték az emberek és a történetek, mint maga a divat, és ha ránézünk a színészről készült képre, ezt ott is tetten érhetjük. 

Egyfelől igazat kell neki adnom, mert bár Lindbergh valójában mégiscsak megkonstruált, előre eltervezett fotókat készített, ezek mégis az esetlenség, a szerencsésen elkapott pillanat hatását keltik. Brody portréjába például belelóg egy stábtag keze, és a fotós alakja is visszatükröződik benne az ablaküvegről, amin a színész a kamerába néz. Másfelől viszont ebben is megmutatkozik az a kettősség, ami a hírességek fotózásából ered: hol van vége az embernek, és hol kezdődik az ikon? Lindbergh fia Brodyt látja, de én csak a sztárt.

Adrien Brody portréja a Műcsarnok kiállításán. Fotó: Trunkó Edit/Budapest Photo Festival Facebook-oldala

Ezek a spontánnak tűnő pillanatok, a hozzájuk tartozó tárgyakkal, díszletekkel, valójában már egy történetet mesélnek el. 

A képzőművészetben, a festészetben ez mindig is alapvetésnek számított, de a divatfotózásban nem feltétlenül, Lindbergh pedig ebben hozott akkora változást, hogy az új trendet indított, és ma már sokszor a divatfotózás sem csak alkalmazott művészetként, hanem egyéni művészi elbeszélésmódként tud működni

 – bár ha megnézzük a nagy történelmi korok homlokzatait, freskóit, szobrait, a kettő közti határvonal sosem volt olyan éles, mint ahogy sokszor gondolkodunk róla. Hasonló határelmosódást, újabb kettősséget vélhetünk felfedezni abban is, hogy Lindbergh miként ragadta meg, definiálta újra a női szépséget: fotóin a nők erősek, felszabadultak és függetlenek. A testiségen átüt az egyéniség, de végső soron mégis az előbbi révén kerülnek a kamera fókuszába.

Van olyan négyrészes fotósorozat, ahol a négyből három kép zseniális, erőteljes vonások, izgalmas fény-árnyék játékok, beszédes képkivágás, míg a negyedik teljesen kilóg az életlenségével a félrekomponáltságával. 

Lehet szándékos hiba, lehet véletlen, de Lindbergh esetében érdemes figyelembe venni azt is, hogy a fotótechnika összehasonlíthatatlanul kezdetlegesebb volt a mainál, sokkal nagyobb szakértelmet igényelt egy jó fotó elkészítése. A fotográfus munkásságának kontextusba helyezésére kevés kapaszkodóval szolgál a tárlat, de nem is igazán kárhoztatható ezért: nem lenne túl ildomos Lindbergh expresszív fekete-fehér fotói mellé odarakni a korabeli divatvilág sokkal merevebb és művi divatfotóit, amelyeknek soha nem is volt céljuk túlmutatni önmagukon. Lindberghnek viszont volt, és ez ma is látszik.