A kiállításon ismerős fotók köszönnek vissza, ismerős modellekről és hollywoodi sztárokról. Több is akad köztük, ami ikonikus státusznak örvend, az is találkozhatott már velük, aki soha nem is érdeklődött a divatfotózás iránt, olyannyira a popkultúra szerves részévé váltak. Mindenképpen ezek közé tartozik az amerikai Vogue magazinnak 1988-ban fotózott fehér inges csoportkép, amin Estelle Lefébure, Karen Alexander, Rachel Williams, Linda Evangelista, Tatjana Patitz és Christy Turlington alakját láthatjuk, ahogy önfeledten ölelkeznek a Santa Monica-i tengerparton. A szupermodellek aranykorának leghíresebb képviselői közül többen is feltűnnek egy másik emblematikus Lindbergh-fotósorozaton, az angol Vogue magazinnak 1990-ben készült képen, amelyen Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista, Tatjana Patitz és Christy Turlington mosolyog vissza ránk a magazin címlapjáról.
Peter Lindbergh-fotókiállítás a Műcsarnokban
Ezek a fotók olyan hatást keltenek, mint a 60-as évek supergroup zenekarai, vagy azok a hollywoodi szuperprodukciók, amikben még a kisebb szerepekre is sztárokat szerződtet a stúdió. Lindbergh egyik érdeme viszont éppen az, hogy a szupermodellkultuszt ő maga (illetve közvetetten az amerikai Vogue főszerkesztője, Anna Wintour) teremtette meg az egyéni látásmódjával:
a ma ikonként ismert modellek kezdetben az ő lencséjén keresztül váltak híressé.
Ezt a látásmódot sokfelől körbe lehet járni, a képeiben a korabeli divatfotótól idegen intimitás és dinamika van, és a modellt sokszor mozgás közben kapja el. Utóbbihoz kapcsolódóan a kiállításon külön rész szól a szintén német Pina Bausch koreográfus hatásáról, akivel Lindbergh személyesen is mély barátságot kötött, egy kiállított interjúfelvételen pedig részletesebben is beszél erről a kapcsolatról.
A fotográfus azonban rengeteg más művész munkáját is nagy örömmel idézte meg, munkássága és a kiállítás is hemzseg a hommage-októl, ezek közül talán a két leghíresebb fotósorozat az Angel Story és a Wild at Heart. Előbbit Wim Wenders 1987-es filmje, a Berlin felett az ég inspirálta, utóbbi Marlon Brando bőrdzsekis motorosát idézi az 1953-as A vadból (amit máskülönben a magyar származású Laslo Benedek rendezett).
Mivel a kiállításon csak ötven fotót válogattak össze a fotográfus gazdag életművéből, lesz, akiben hiányérzetet kelt egy-egy általa ismert kép hiánya, illetve az előbb említett, híresebb fotósorozatokból is csak egy-egy darab került ki a Műcsarnok falaira.
Cserébe viszont több időnk van elmerülni azokban a munkákban, amik viszont ott lógnak a falakon. Beszédes, hogy ezeket a fotókat mennyire nagyították ki: Az Adrian Brodyról készült portré például – ami eredetileg feltehetően egy forgatási szünetben készített werkfotónak készült – most kiemelt szerephez jut a tárlaton, miután a színész múlt hónapban újabb Oscar-díjat nyert a Magyarországhoz rengeteg szálon kötődő A brutalistában nyújtott alakításáért.
Brad Pitt, Antonio Banderas, Penélope Cruz, Nicole Kidman vagy Monica Bellucci szó szerint eltűnik Brody mögött, a számos hollywoodi sztárt felsorakoztató Star is Born fotósorozat válogatott darabjai ugyanis pont a mögötte lévő falon, mozaikszerűen elrendezve kaptak helyet.
A sajtó munkatársait a 2019-ben elhunyt művész fia, Benjamin Lindbergh fia vezette végig a tárlaton, aki épp Brody portréja előtt kezdett el beszélni róla, hogy az édesapját sokkal jobban érdekelték az emberek és a történetek, mint maga a divat, és ha ránézünk a színészről készült képre, ezt ott is tetten érhetjük.
Egyfelől igazat kell neki adnom, mert bár Lindbergh valójában mégiscsak megkonstruált, előre eltervezett fotókat készített, ezek mégis az esetlenség, a szerencsésen elkapott pillanat hatását keltik. Brody portréjába például belelóg egy stábtag keze, és a fotós alakja is visszatükröződik benne az ablaküvegről, amin a színész a kamerába néz. Másfelől viszont ebben is megmutatkozik az a kettősség, ami a hírességek fotózásából ered: hol van vége az embernek, és hol kezdődik az ikon? Lindbergh fia Brodyt látja, de én csak a sztárt.
Ezek a spontánnak tűnő pillanatok, a hozzájuk tartozó tárgyakkal, díszletekkel, valójában már egy történetet mesélnek el.
A képzőművészetben, a festészetben ez mindig is alapvetésnek számított, de a divatfotózásban nem feltétlenül, Lindbergh pedig ebben hozott akkora változást, hogy az új trendet indított, és ma már sokszor a divatfotózás sem csak alkalmazott művészetként, hanem egyéni művészi elbeszélésmódként tud működni
– bár ha megnézzük a nagy történelmi korok homlokzatait, freskóit, szobrait, a kettő közti határvonal sosem volt olyan éles, mint ahogy sokszor gondolkodunk róla. Hasonló határelmosódást, újabb kettősséget vélhetünk felfedezni abban is, hogy Lindbergh miként ragadta meg, definiálta újra a női szépséget: fotóin a nők erősek, felszabadultak és függetlenek. A testiségen átüt az egyéniség, de végső soron mégis az előbbi révén kerülnek a kamera fókuszába.
Van olyan négyrészes fotósorozat, ahol a négyből három kép zseniális, erőteljes vonások, izgalmas fény-árnyék játékok, beszédes képkivágás, míg a negyedik teljesen kilóg az életlenségével a félrekomponáltságával.
Lehet szándékos hiba, lehet véletlen, de Lindbergh esetében érdemes figyelembe venni azt is, hogy a fotótechnika összehasonlíthatatlanul kezdetlegesebb volt a mainál, sokkal nagyobb szakértelmet igényelt egy jó fotó elkészítése. A fotográfus munkásságának kontextusba helyezésére kevés kapaszkodóval szolgál a tárlat, de nem is igazán kárhoztatható ezért: nem lenne túl ildomos Lindbergh expresszív fekete-fehér fotói mellé odarakni a korabeli divatvilág sokkal merevebb és művi divatfotóit, amelyeknek soha nem is volt céljuk túlmutatni önmagukon. Lindberghnek viszont volt, és ez ma is látszik.
