Virágh András Gábor: A kortárs zene a jelenkor legpontosabb lenyomata

Ritkán kerül reflektorfénybe a kortárs zene, mégis vannak alkotók, akik újra és újra bizonyítják, hogy a mai zenének is lehet szélesebb közönsége.

Virágh András Gábor zeneszerző, orgonaművész. Fotó: Polyák Attila Fotó: Polyák Attila

Az Erkel Ferenc-díjas zeneszerző új műveivel mindig a határok feszegetésére törekszik. Fotó: Polyák Attila

– Mennyire formálja a komponálás folyamatát az, ha egy adott együttesnek szerez zenét?

– Bárkinek is írok zenét, az első lépés mindig az, hogy megismerjem az előadót vagy az együttest. Tanulmányozom a technikai adottságaikat, azt, hogy milyen repertoár áll közel hozzájuk, és rendszerint felvételeket is kérek tőlük. Fontos, hogy a készülő mű valóban nekik szóljon, ne egy futószalagon gyártott darab legyen, amelyet bárki eljátszhatna. Ilyenkor nemcsak az előadókat figyelem, hanem azt a közeget is, amelyben a mű megszólal majd. A technikai lehetőségeket és korlátokat ugyanúgy számításba veszem, mint azt, hogyan tudom a saját zenei világomat az adott együttesre szabni. Természetesen másként komponálok egy énekkarnak, mint egy billentyűs hangszerre vagy nagyzenekarra. Ugyanakkor mindig arra törekszem, hogy a műveim ugyanannak a zenei gondolkodásnak a részei legyenek. Nem érzem úgy, hogy több különböző arcom lenne zeneszerzőként, inkább ugyanazt a világot próbálom többféle formában és megszólalásmódban megmutatni.

– Orgonaművészként és zeneszerzőként egyaránt aktív. Hogyan gazdagítja egymást ez a két szerep, és miből merít inspirációt az alkotáshoz?

– A kettő elválaszthatatlan egymástól, és nem is tudna nem hatni egymásra. Előadóművészként zeneszerzői szemmel is tudok közelíteni egy darabhoz, zeneszerzőként pedig egészen másképp viszonyulok azokhoz a művekhez, amelyeket előadóként megszólaltatok. 

Nagyon fontos nekem, hogy közvetlen, fizikai kapcsolatban legyek a hangokkal. Éppen ezért sokat jelent nekem az orgonálás. A liturgikus szolgálat bizonyos értelemben a két szerep találkozása: előadóművészként jelen vagyok, ugyanakkor a rögtönzés – amely a katolikus liturgia fontos része – zeneszerzői gondolkodást is igényel. 

Korábban talán erősebben érződött a műveimen az orgonista szemlélet, de azt gondolom, hogy mára már meg tudtam haladni ezt a régi adottságomat. Ugyanakkor zeneszerzőként kifejezetten felszabadító élmény olykor félretenni a saját zenémet, és eljátszani például egy Bach-művet. A sok új hang és zenei kérdés után az orgonálás egyszerre kikapcsolódás és inspirációforrás is. Az ihlet nagyon sokféle helyről érkezhet. Bach zenéje vagy más művészeti ágak ugyanúgy inspirálnak, mint egy hétköznapi hangélmény: egy busz lengéscsillapítójának ritmikus nyikorgása vagy egy műhelyből kiszűrődő hang. Ösztönösen figyelek ezekre. De inspirálhat az égbolt színe, egy illat vagy akár egy mozdulat is. Sokszor, amikor zenét hallgatok vagy játszom, történetekké, képekké alakítom magamban a hangokat. Számomra a zene mindig valamilyen belső narratívát hordoz.

– Mit gondol, a történetmesélés tekintetében van rokonság a filmzene és a kortárs komolyzene között?

– A filmzene természetesen más műfaj, hiszen az úgynevezett alkalmazott zenék közé tartozik, mégis rendkívüli ereje van. Sok szempontból különbözik egy önálló koncerttermi műtől, ugyanakkor a lényeg ugyanaz: a zenének valamilyen történetet kell hordoznia, olyan érzelmi vagy gondolati tartalmat, amelyhez a hallgató kapcsolódni tud. Ezt gyakran a keresztlányaimon is figyelem. Amikor meghallgatják a műveimet, érdekel, milyen képeket, érzéseket vagy asszociációkat indít el bennük a hallott zene. Számomra ez is sokat elárul arról, hogy működik-e egy darab. 

A filmzene és a kortárs komolyzene tehát más közegben és más technikai feltételek között születik, de ugyanúgy képes történeteket mesélni. Éppen ezért nem szeretem azokat a leegyszerűsítő szembeállításokat, amelyek szerint a kortárs zene szükségszerűen nehezen befogadható. 

Bach zenéjében is találunk merész, olykor kifejezetten disszonáns hangzásokat, amelyek a saját kortársainak nehezen befogadhatók voltak. A kérdés nem az, hogy egy zene mikor született, hanem az, hogy van-e mondanivalója, és képes-e megszólítani a hallgatót.

Az Ave Maria születéséhez a Szent István-bazilika énekkara is hozzájárult. Fotó: Polyák Attila

– Korábban többször beszélt arról, hogy a francia zene és Bartók öröksége egyaránt fontos inspirációs forrása. Hogyan épül be ez a kétféle hatás a saját zenei univerzumába?

– Arra törekszem, hogy minden művem a saját világán belül legyen egységes. Természetes, hogy minden alkotóban ott élnek a korábbi mesterek hatásai. Bartókban is ott van Liszt, Mozart vagy Bach, mégis összetéveszthetetlenül bartóki a zenéje. Nem hiszek abban, hogy az alkotónak mindenáron meg kell tagadnia a múltat. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a hatásokból saját hang szülessen. A zenei egyéniség nem a gyökerek elutasításából, hanem azok kreatív továbbgondolásából jön létre.

– Mit tud elmondani a mai világról egy kortárs zenemű, amit egy évszázadokkal ezelőtt született alkotás már nem feltétlenül?

– Ez összetett kérdés, mert ma már nincs olyan egységes zenei nyelv vagy korstílus, mint amilyen a barokk vagy akár a bécsi klasszika idején létezett. A kortárs zene rendkívül sokszínű: tulajdonképpen a jelenkor lenyomata, minden ellentmondásával, kérdésével és érzékenységével együtt. Éppen ezért egy mai zenemű olyan gondolatokat, hangulatokat és tapasztalatokat tud megszólaltatni, amelyek a saját korunkhoz kötődnek. 

Ha valaki kíváncsi arra, hogyan gondolkodnak a világról a ma alkotó zeneszerzők, akkor a kortárs zene különleges betekintést adhat ebbe. Nem feltétlenül ugyanazokat a válaszokat keresi, mint egy ötven vagy száz évvel ezelőtt született mű, hanem a jelen kérdéseire reagál. Talán ez az egyik legfontosabb többlete.

– Bartók és Kodály öröksége után van ma is olyan sajátos hangja a magyar kortárs zenének, amelyre a nemzetközi közeg is figyel?

– Ma már nehéz egységes magyar kortárs zenei nyelvről beszélni, hiszen rendkívül sokféle alkotói irányzat létezik. Bartók és Kodály esetében a népzenei gyökerek erősebben kijelöltek egy zenei értelemben vett közös kiindulási pontot, ma azonban sokkal plurálisabb a zenei világ. Ettől függetlenül a magyar zeneszerzésnek továbbra is komoly nemzetközi presztízse van. Elég csak olyan alkotókra gondolni, mint Ligeti György, Kurtág György vagy a nemrég elhunyt Eötvös Péter, akik a XX–XXI. század zenei gondolkodásának meghatározó alakjai. Az ő munkásságuknak köszönhetően a magyar zeneszerzés továbbra is jelen van a nemzetközi térképen, amely egyszerre megtisztelő és rendkívül inspiráló.

Virágh András Gábor (1984) Erkel Ferenc-díjas zeneszerző és orgonaművész, a budapesti Szent István-bazilika orgonistája, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa. Többszörös hazai és nemzetközi zeneszerzőverseny-győztes, műveit rangos európai kiadók jelentetik meg, kompozícióit Magyarországon és külföldön egyaránt rendszeresen játsszák. Kitüntetései között szerepel a Junior Prima Díj, az Erkel-díj és a Bartók–Pásztory Díj. Zeneszerzőként és előadóművészként egyaránt meghatározó alakja a kortárs magyar zenei életnek.