Újra látható a Csajka, Blaskó Borbála táncszínházi rendezése Csehov Sirály című drámájából. A cím részleges elhatárolódás Anton Pavlovics Csehov művétől, bár a csajka szó oroszul sirályt is jelent, ezzel a gesztussal az alkotók jelzik, hogy a bemutatott darab nem teljesen azonos a csehovi művel. Sztojka Sebestyén szövegváltozatából kihullanak a párbeszédek, a monológokra kerül a hangsúly, ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük Csehov párhuzamos monológjainak szerkezetét, amelyben a dialógok tulajdonképpen álpárbeszédek csupán, ahol minden szereplő számára csak az a fontos, hogy megfogalmazhassa önmagát. Blaskó Borbála rendezésében mozdulatáradások, pattogó táncpárbeszédek teszik sokkal expresszívebbé a cselekmény mögött zajló lelki kilengéseket, például Nyina, Trigorin és Trepljov konfliktusát.
A posztmodern művészeti korszak, amelynek jelenleg minden bizonnyal a vége felé közeledünk, előszeretettel nyúlt vissza olyan alkotásokhoz, amelyek önreflexív jellegűek, amelyek magát a művészetet választják elsődleges témául, gyakran azonban csupán jól körberágott csontnak tekinthető a művészet önmagáról való elmélkedése, kevés ahhoz, hogy koncnak vessék a nézők elé.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Szerencsére a Csajka jóval több ennél, a művészi lét dilemmái mellett képes megmutatni a konfliktusok valódi arcát, amelyek a tánc nyelvén plasztikusan, dinamikusan elevenednek meg, ugyanakkor a szöveg nem teljes felhasználása és a mozdulatok színháza az elhallgatást is eszközévé teszi. Az elhallgatás azonban nem csupán szöveghiányt jelent, a beállítások, takarások által és a fénytechnikának köszönhetően hol az arcra, hol a végtagokra vezeti a koreográfia a nézői tekintetet. A részletekkel való játék és a sejtetés kitűnő példája, amikor a fehér babzsákon háttal ülő Másának csupán a végtagjait látjuk, arckifejezését, testtartását nem, a kezek és lábak tánca mégis képes mindent elmesélni a lelkiállapotáról.
Alapjaikban megrendült létekkel, elgyöngült akaratokkal, tétova karakterekkel találkozhatunk. A saját sors vállalása, például Trepljov azonosulása a sirállyal (végül pedig az öngyilkossággal) pedig mintha egyben a bűnnel való azonosulást, a bűn személyessé tételét is jelentené; ezt az értelmezési lehetőséget erősíti a tánckar időről időre visszatérő súrolótánca is, a súrolókefékkel történő vészjósló zajkeltés, valamint a takarítóeszközök használata, például a WC-pumpáké, amelyekkel mint tapadókorongokkal közlekednek a balettpadlón. Blaskó Borbála rendezésének különlegessége egyébként, hogy a kilátástalanság, a mély tragikum ábrázolása közben is képes megtalálni a humor forrásait.
