Az új filozófia: filozófiaművészet

A szerző azon a különös úton indul el, amely egy kortárs dilemma filozófiai vetületeinek bemutatását kínálja olvasóinak.

Cseri György
2020. 12. 28. 7:45
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„A filozófia a művészet ágaként tekintve filozófiaművészet. Hogyan is foghatunk hozzá értelmezéséhez?” – indul el a szerző azon a különös úton, amely egy kortárs dilemma filozófiai vetületeinek bemutatását kínálja olvasóinak. Boros János Filozófiaművészet című könyve egyszerre mozog a filozófiai gondolkodás, a művészetelmélet és a társadalomfilozófia területén, mindezt nem kaotikus gondolatok összevisszaságában, hanem rendezett szellemtörténeti reflexiókkal kísérve teszi – és ezzel nyújtja az olvasónak azt, ami több a válasznál: a kérdésteremtés lehetőségét.

Akkor mégis, mi értelme a műnek?

Szokásos önmagáért való kérdés-válasz mű lenne? Ebben a kérdésben pedig a XXI. századi elkényelmesedett ember sivársága is visszaköszönhet, de válaszoljuk meg: nem! A töprengés, amennyiben az önmagáért való gondolkodás útján járna, könnyen üressé válhat a gondolkodásról vallott gondolat értelmében, főleg, ha végigkíséri a modern világukban nem ismeretlen jelenség: a korábbi korok történeti-szellemi eredményeiből fakadó ismeretek hiánya. Ez a rosszabb eset lenne, ahol a rosszabb persze relatív, az egyén csak körbe-körbe jár a történelem kérdései fölött, mindig ugyanazokat gondolva, bár nem mindig ott, de mindig ugyanúgy elrontva – mennyi ilyen hamvában holt, vagy épp ellenkezőleg, eredetiség nélkül piedesztálra emelt bukott angyalt láttunk a magyar szellemi tér újkori megnyilvánulásaiban? Pedig Hérakleitosz óta tudjuk: „Ugyanazokba a folyamatokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk”.

Az értelmezés hatalma

Derrida, a dekonstrukció atyja nélkül ma mindenképp másképp, vagy sajnálatos módon, épp ugyanúgy beszélnénk a nyelvről. Derrida óta pedig különösen igaz, hogy a filozófia költészet, poézis – ám tegyük hozzá gyorsan, nem minden költészet filozófia. Ahogy a dekonstrukció a francia nyelvi téren kívüli művelése is nehézségekbe ütközik, pedig ennek magyar nyelvre átültetett kísérlete talán akciódúsabb is lehetne, hogy máris jelezzük az olvasóban felbukkanó hiányérzetet, ennek ellenére, vagy épp ezért, a kortárs filozófiában a nyelv által megszabott értelmezési keretek problematikaként való viszontagságos megjelenése is gazdag irodalmat tudhat magáénak – bár azzal is szembesülhetünk, hogy az angolszász dekonstrukciós kísérletek csak gyenge utánzásai a francia iskolának.

Derrida dekonstrukciója nem írható le terminus technicus-ként – maga Derrida szerette volna a legjobban elkerülni azt, hogy nyomában módszertani füzetek szülessenek. A dekonstrukció végül is esemény, amit nem valaki csinál, hanem történik magátólmajdnem szingularitás, vagy talán az is: az értelmezésben rejlő újraépítés végtelen dinamikája, amely önmagától adott. A gondolatot értelmezéssé szelídítő nyelv játéka, amely független lenne a szubjektumtól – a nyelvfilozófia ilyetén dilemmáinak feloldására talán sosem volt annyira szükség, mint napjainkban, amikor a tudomány egzakt eredményeit kérdőjelezik meg. A filozófia – a nyelvi dekonstrukció eszközével – társadalmi aktorként is felléphetne: a jelkép-jel-nyelv által szült rítusok, mítoszok értelmezési hatalmáról már Cliffordtól is értesülhettünk, de ez messze vezet, és ezzel ismét jeleztem, hogy Boros János művének elolvasása után nem ugyanott marad meg az ember – egyszerűen önmagától beindul a továbbgondolás.

Richard Rorty pedig megnyitja előttünk az igazságról mint filozófiai problémáról alkotott gondolatok kapuját. Rorty nélkül aligha érthetnénk meg a filozófiaművészet értelmezését – ugyanis az igazság és a nyelv összefüggéseinek ismerete alapvetően szükséges a dilemma mély és kellően alapos boncolgatásához – szigorúan módszer nélkül, tenném hozzá, ha a dekonstrukciós fázisban nem jutnánk el oda, hogy a módszer maga a nem módszer – és a kígyó máris a saját farkába harapott. A nyelvfilozófia bukása pedig szükségszerű, ugyanis utóbbiak képviselői tudománnyá teszik a filozófiát – állítja Rorty –, és a filozófia jövőjével kapcsolatosan hat lehetséges képet vázol fel. Az egyszerű emberek által túl absztraktnak érzett (gondolt) filozófiai igazság(keresés) pedig így kerül elérhető közelségbe – ez pedig Boros János művének nagy előnye: úgy ír absztrakt filozófiai problémákról, és az azokhoz kapcsolódó főbb irányzatokról, valamint úgy beszélteti azok jeles képviselőit – Kanttól kezdve, Heideggeren át a kortársakig –, hogy ezt az olvasó mindvégig érthetőnek érzi.

Az új filozófia: filozófiaművészet

Derrida nagy tisztelője és barátja, a szintén francia Jean-Luc Nancy megérti Kant üzenetét, aki szerint az egyetemes látásmód és megismerés képtelenség, ezért szerinte: „a filozófia talán már minden lehetséges ismereti és világmodellt végigjárt, és mégsem tehet mást, mint újra meg újra megnyitja magát az új időnek és az új térnek”. A könyv erényei között pedig mindenképp ki kell emelnünk Nancy gondolatvilágának részletes, és a könyv terjedelméhez képest alapos bemutatását, tekintve, hogy nemcsak a kiinduló értelmezési kerethez – mi is a filozófiaművészet – kapcsolódó gondolatokat ismerteti a szerző, hanem részletes betekintést enged Nancy gondolatainak folyásába – nem először érezheti azt az olvasó, hogy nem csak olvassa a bemutatott filozófus gondolatait, hanem vele együtt gondolkozik.

A nyelvi problematikán túl, mint művészetről szóló filozófiai esszében, vagy egy filozófiáról szóló művészi igényű szövegben, nem kerülhető meg a szóbeliségtől, írásbeliségtől eltérő nyelvi formák köré kapcsolódó problémák kibontása sem. Boros János sem kerüli meg a témát: a tánc, a színház, a rajz körüli gondolatok, az ezekkel kapcsolatos főbb filozófiai áramlatok ismertetése szintén alapos filozófiaitörténeti munka. A zene és a tánc ontológiájához kapcsolódó filozófiaművészeti megközelítéseket ismertető fejezetben pedig immár nemcsak a nyugati szerzők álláspontját olvashatjuk, hanem a miénkből merít: a magyar kultúrtörténet nagyközönség előtt mai napig bántóan elhanyagoltnak tűnő művészeti ága – „A magyar balett története” – akkor is izgalmas fejezet, ha nem akarjuk a filozófiaművészet értelmezési kereteihez hozzákapcsolni – hát még így, hogy igen!

Könyvének végén Boros ismerteti a művészethez kapcsolódó főbb meghatározásokat (például Stanford Encyclopedia), úgy a konvencionális, mint a történeti, vagy épp a hagyományos, esztétikai megközelítéseket, hogy aztán levonja a következtetést, amit természetesen nem árulunk el. Már csak azért sem, mert a könyv elolvasása után biztos kedvet kap az olvasó arra, hogy mást gondoljon vagy másképp jusson ugyanarra a következtetésre.

Boros János könyvének elolvasása után még sokáig nézünk majd magunk elé, eltöprengve azon, hogy vajon a mesterséges intelligencia korában mennyire lesz értelmezhető a nyelv, illetve mennyiben változik majd az értelmezés fogalma, és a nyelvi jelképek folyamatos átalakulása az internet által mediatizált térben milyen nyomokat hagy majd maga után – mindezzel talán máris alaposan megkérdőjeleztük Whitehead korábbi nagyon szigorúnak tűnő kijelentését, miszerint az egész kontinentális filozófia nem több, mint egy Platónhoz fűzött lábjegyzet. A filozófiai írásoknak legnagyobb erényük, ha nem kész válaszokat nyújtanak az olvasónak, hanem kérdéseket – jó kérdéseket – hagynak meg bennünk.

Boros János ennél tovább megy: ráveszi az olvasót arra, hogy a jó kérdéseket jól tegye fel önmagának!

Boros János: Filozófiaművészet, MMA Kiadó, 2020.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.