„A politikai pornográfia hatálya alól egyikünk sem vonhatja ki magát, a vak is látja, mi történik: nem elég a szavazatunk, sohasem elég, a testünk is kell, a gondolataink, a lelkünk, a hálószobánk. Életünk legintimebb terei sem kivételek, nincs mentség, az ágyban mindig hárman vagyunk, te, a szerelmed meg az ország jóságos vezetője” – olvasható a dokumentumjáték ajánlójában, amelyet maga a szerző, Visky András fogalmazott meg.
A színmű történetében, amely 1989 októberében kezdődik, a diktatúra nem kivételes állapot. Az érintettek szerint az a kivételes, ha nincs. Hiszen nem arra nem kapunk magyarázatot, miért van diktatúra, hanem arra, miért nincs, amikor éppen nincs.
A szereplők egyike, a színésznő nyomozati anyaggá válik. „Ráállnak”, megfigyelik. Pedig nem is tesz semmi rendkívülit, csupán előadásokat tart koszos utcagyerekeknek, és ehhez nem kér engedélyt. Ám ha kérne, akkor is célszeméllyé, céltáblává válna. Nyilvános produkciói tömegeket mozgatnak meg, emberek sokasága hoz ilyenkor ajándékokat, ételt a nehéz sorsú nebulóknak. Ők is veszélyforrássá válnak. Összejöveteleiket államellenes összeesküvésnek minősítik.
A színésznő és társa, Anti, a rendszer fenntartóinak szemszögéből a kapitalista imperializmust dicsőíti a nyílt utcán: darabjuk egy Smith nevű angliai házaspár mindennapjairól szól. A színésznő poloskát kap lakásának tetőterébe, de mivel ettől sem ijednek meg, nem kezdenek el félni, előbb az alezredes fiát teszik el láb alól, kergetik öngyilkosságba, majd az asszonyt is, magzatával együtt. Áldozatok lesznek, nem hősök. A színésznő párja, Ember küldetése a Megváltóéhoz hasonlatos, a mélybe zuhan a magasról, a színésznő istenanyai tisztaságából ébred rá a valóságra. Szerepeikből mindketten kilépnek, csupán a kontúrjaikat hagyják hátra, fehéren egy fekete alapon. Makulátlanul a bűnös világban. Marad a szerzői és a rendezői kérdésfelvetés: vajon hány ember a gyilkosa az öngyilkosnak?
A nézőt, a román diktatúra „bohócait” félrevezetik, legfőképpen a világosító, aki mindent lát, minden mozdulatra odafigyel, megmutatja, mikor ki a gyanús, a veszélyes elem, ki az, akitől meg kell szabadulni. A Pornó című darabban a publikum nem csodálkozhat meztelen színészeken. Csupán a meztelenséggel szembesül, a politikai pornográfia tobzódásával. Mert a Pornó nem filmcím, a Pornó fedőnév. Nem fedi el a valóságot, de feltakarja és megerőszakolja azt. A diktatúra az Ember temetésén omlik össze, fenntartói amatőrként lepleződnek le. A felszabadulás mégsem jön el, a múlt vétkei mindenkit magával rántanak a megsemmisülésbe…