Elhunyt Tárnok Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő

A magyar nyelvterület  legszigorúbb szöveggondozójaként ritka tökéletes érzékkel is rendelkezett nyelvünk, a gyakorlati stilisztika, a magyar nyelvhelyesség terepein.

A halál nem válogat, mondják. Pedig dehogynem. Mert előbb-utóbb mindenkihez eljut, attól még szelektál. Nem is akárhogyan. Az alkotó emberrel, figyeljük csak meg, kénytelen bizonyos tisztelettel bánni. Akkor különösen, ha éppen nem a ma unásig jól ismert, magát óriási dérrel-dúrral reklámozó, önmenedzselésben, önimádatban és gátlástalan önérvényesítésben kiemelkedő – gyakran szimplán önjelölt – pályatársról van szó.

Az igazán jelentős írók sokszor szinte észrevétlenül érkeznek ebbe a keserves világba. Ritka a hirtelen-váratlan berobbanás, ciklonok, tornádók módjára történő, viharos megjelenés – még a borzongatóan egyedi, fura előjelek sem nagyon felfedezhetők, az aprócska fekete felhők a gyorsan ritkuló levegőben, amikor egy rövid, átmeneti időre minden mozdulatlanná válik, hogy azután ebből a dermedt fülledtségből süvöltsön elő, akire vártak: itt van, megérkezett…

Talán Petőfi volt az utolsó, aki így jelent meg a magyar szellem erőterében – a közelmúlt vagy éppen a jelen sajátságos körülményei mostanában jó, ha némi lassú, alig észlelhető besurranást, észrevételben reménykedő elősündörgést tesznek lehetővé. Akiket meg – „kánonjogon” – innen-onnan „nyomnak”, vagy akik fent jelzett módon törtetnek: finoman szólva „nem tartoznak vizsgálódásunk körébe”. Igazi írókra és – legfőképpen – a magyar szellem kiemelkedő mindenkori reprezentánsaira gondolunk.

Tárnok Zoltán csöndes és végtelenül szerény ember volt, olyan, akit sokan akár „magának valónak” is nevezhettek volna. Mintha nem is lett volna tudatában, nem ismerte volna, nem is vette volna tudomásul, amit az irodalomhoz legjobban értő barátai, Alexa Károly és Hornyik Miklós mondtak neki, írtak róla. Mert az 1943-ban Pesterzsébeten született Tárnok Zoltánt, aki az ELTE Bölcsészkarának magyar–történelem szakát elvégezve előbb nevelőtanár, majd öt éven át úgynevezett kulturális munkatárs egy szakszervezetben, és akinek első elbeszélése 1972-ben lát napvilágot, és akinek életében mindösszesen kilenc kötete jelenik meg: csak egy szűk belső kör ismeri hosszú évtizedeken át, úgy, mint aki az írószövetség egykori folyóiratának, a Kortársnak háza táján fellelhető, ahol ez a derűs tekintetű, mindig nyugodt és udvarias férfiú a gályarab és a vadkapitalizmus bérmunkása közötti lenge átmenet olvasószerkesztői munkakörében nemzedékek egész sorának dolgozatait bogarászgatja végtelennek tűnő időkön át. Ezt az íróembert, enyhén szólva, roppant kevesen tartották a kortárs magyar próza egyik legnagyobb mesterének. (Aki – mintegy mellékesen – alighanem a magyar nyelvterület legszigorúbb szöveggondozójaként ritka tökéletes érzékkel is rendelkezett nyelvünk, a gyakorlati stilisztika, a magyar nyelvhelyesség terepein, ami már csak azért is óriási dolognak számít, mert ha végigpillantunk a jelenkori praxison, látjuk, hogy még vezető országos napilapoknál is olykor még főcímeket sem tudnak adni rendesen, nem beszélve a tömérdek nyelvi-stiláris pongyolaságról, pontatlanságról, hibáktól hemzsegő szövegekről.)

„Úgyszólván hibátlan szövegeket eredményezett a Kortárs lapszámaiban, s minden kiadványban, amely átment a kezén. Neki is tulajdonítható a folyóirat évtizedekig megtartott magas színvonala” – írja róla az írószövetség búcsúztatója, hozzáfűzve, hogy „mint a külvárosok világát érzékletesen megjelenítő prózaírót ismerte a magyar irodalmi élet”. Nagy kár, hogy nem idézték a 2011-ben nagy nehezen megjelent gyűjteményes Tárnok-kötet, a Távolodva ajánlásában Hornyik Miklós minősítését: ő „a magyar közérzet egyik leghitelesebb megfogalmazója… Szuverén művész, a mi földünkön igazán senkihez sem hasonlítható.”

Manapság nem akárkiről és nem akármiért írnak efféléket. Tárnok írásait viszont tényleg elég elővenni és elolvasni, hogy az ember pontosan úgy járjon, miként Bálint György, miután becsukta egy addig ismeretlen, távoli nép, a japánok költőinek antológiáját: fel-alá járkál sokáig, és hirtelen nem is tudja, mi az oka erős felindulásának. Alexa Károly azt állapítja meg róla, hogy „könyörtelen figyelem és világértés” jellemzi írói világát. „Elmond olvasóinak egy köznapi történetet. Elmondja azt, hogy mi történt velünk a XX. század második felében, mi esett meg velünk, magyar alattvalókkal, magyar mellékszereplőkkel, magyar vesztesekkel e szomorkás kis országban.” A magyar univerzum megalázottjaira és megszomorítottjaira figyelt leginkább: olyan alakokra, akik így vagy úgy, ahogyan Alexa írja, „menthetetlenek, csak ábrázolhatók. Ábrázolandók. És ettől válnak felejthetetlenné.” Ám távolról sem csupa kisember, a társadalom jelentéktelennek tartott figurái tobzódnak a maguk szívszorító nyomorúságának színes panoptikumában a Tárnok-epika oldalain. A szívszorító, könnyes részvét és a könyörtelen figyelem irgalmatlanul kemény szorításában a magyar világ exponált, „kiemelt” figuráinak sorsa is ott örvénylik, sötéten és baljóslatúan, egyetlen, mindenek fölötti oltáriszentség – a humanizmus – szelíden csillogó magaslata alá helyezve. A Szemközt a lelátó című írás vagy a Kereszt a falon a magyar megalázottak és megszomorítottak csarnokából való új ábrázolatokat szaporítja: az első hőse a kültelki származású, híressé lett, nagy tehetségű futballista, akinek felemelkedéséből és aláhullásából, látványos, minden ízében „mélymagyar” karrierjéből és szintén tipikusan „kárpátiai” rondabugyrokat idéző elzülléséből bomlik ki elénk a honi sorsváltozatok egyik darabja. A másodiké az önerejéből felkapaszkodott, 17 éves korától prostituáltként élő és a tiszta emberi világot istenítéletes sorstragédiák kíséretében megízlelő nő, akinek tündöklése és bukása igenis összevethető a focistáéval. Ne feledjük: a XX. század második felének Magyarországán a focista és a prostituált egyaránt a népszórakoztatás sajátos eszköze és különleges reprezentánsa, az egyik hivatalosan támogatott-futtatott, a másik megtűrt-elfogadott (és kissé másként, de tudjuk, szintén futtatott). Ami viszont megdöbbentően közös bennük, az Tárnok Zoltántól tudható meg. Ez a magával ragadó szellemi teljesítmény titka: olyan társadalmi-történelmi összefüggésrendszerbe helyezni látszólag egymástól független emberi sorsokat, szomorúan hétköznapi és lehangolóan egyedi történéseket, amelyek általános érvényű kortörténeti freskót készítenek számunkra. Focista és prostituált így és ezáltal válik egy és ugyanazon érzékletes mindenség részévé, egy vérbeli írói világábrázolás és -alkotás, egy ízes, eredeti és lenyűgöző univerzum pillérévé – miközben a szerző talentuma csöndesen besettenkedik a magyar prózairodalom nyugodt fenséggel pompázó oszlopcsarnokába.

Gyakran lenyűgöző szépségű, hatalmas erejű lélekábrázolás, érzékletes, hajszálpontos nyelvezet, egyetlen fölösleges szó, mondat nélkül. Bámulatos ember- és valóságismeret, kristályosan tiszta szerkezet. Még lehetne folytatni. Olyan író távozott, akinek jelentősége (kockáztassuk csak meg: nagysága), meggyőződésem, csak növekedni fog a múló időben. Akit a halál, gyanítom, egészen különös respektussal keresett meg. Mert jól tudta, hogy Tárnok Zoltán 77 év után, ezután kezd el élni. Mindazzal együtt, ami marad utána.