Az ingázó

A táblán világító felirat szerint a vonat öt percet késik. Ezt általában akkor írják ki, amikor a csúszás már mindenki számára nyilvánvaló, amikor a szerelvénynek már öt-hét perce meg kellett volna érkeznie. Újabb öt perc után megszólal a hangosbemondó, és a géphang sajnálattal közli, hogy a Budapestig közlekedő személy előreláthatólag öt percet késik. Ami pedig úgy értendő, hogy a tájékoztató szöveg elhangzásától számítva még legalább öt percig nem is jön. Nézem a sínek melletti oszlopon világító fényt. A vonat akkor jön, amikor a magasban a sárga jelző zöldre vált, olyankor érkezik a pályaudvar mögötti kanyarba, ezt egyszer az egyik vasutas mutatta meg nekem. Most még sárga. A legtöbb utas arca ismerős, itt, a peronon szoktunk találkozni, rendszerint reggel hat óra előtt. A nevét persze egyiküknek sem tudom, a két vágány közötti keskeny mezsgyén nem nagyon beszélgetnek egymással az emberek.

Azután befut a vonat, az ajtóknál sor képződik. Egy idősebb asszonyt magam elé engedek, de a mögötte nyomakodó fiatal lányok előtt fellépek a lépcsőn. A reggeli járatokon itt már csak elvétve akad szabad ülés, ha nem akarok Pestig állni, nem udvariaskodhatom a végtelenségig. Kettőt lépek befelé, azután rámutatok az első ülésre, amelyen egy fiatal srác hátizsákja fekszik: szabad lesz? A fiú mogorva arccal az ölébe húzza a táskát. Nem tudom, mire számított, ez egy elővárosi vonat, ilyenkor zsúfolásig megtelik az összes kocsi. A következő megállóban megtelik a sorokat elválasztó folyosó is, egy nagydarab férfi az üléstámlámra könyökölve a fejem fölött kezdi nyomkodni a telefonját, túl közel van hozzám, inkább behunyom a szemem, és úgy teszek, mintha aludnék.

Volt idő, amikor úgy gondoltam, valamit kezdeni kellene az utazással töltött idővel. Az agglomeráció talán legtávolabb eső városkájában lakom, és Budapest átellenes végén, a külvárosban dolgozom. Napi öt órát utazom, felét a vonaton, felét buszon és villamoson. A hátizsákomban rendszerint van könyv vagy laptop. Dolgozni vagy elmélyülten olvasni azonban csak akkor tudok, ha egyedül ülök a négyes ülésen, különben zavar, hogy a mellettem ülő megnézi, milyen könyvet tartok a kezemben, vagy éppen mi világít a képernyőmön. Este, mikor hazafelé megyek, rendszerint már kevesen utaznak, nyugodtan csinálhatnék bármit, akkor viszont én vagyok túl fáradt hozzá. A hazaúton jó esetben kirakós játékot játszom a telefonon, de igazából már azt is unom.

Tíz éve ingázom. Szinte mindennap jövök. Kereskedőcégnél dolgozom, a hivatali ügyeket fogom össze, saját alkalmazottaink mellett vagy kéttucatnyi bedolgozó ügynök és kiskereskedő anyagát kezelem. Pontosan tudom, ki mennyit teljesített, hogyan állunk a beszállítókkal, határidőkkel, elszámolásokkal, melyik munkánk mekkora csúszásban van. Karácsony előtt vagy amikor különösen sok a megrendelésünk, szó szerint beköltözöm az irodába. Ha amúgy is csak az utolsó vonatot érném el, nincs értelme hazamenni. Három és fél órát pihenhetnék otthon, azután jönni kellene vissza. Akkor már jobb az íróasztal elé terített matracon aludni. Reggel megborotválkozom a mosdóban, fogat mosok, vizes ujjakkal megigazítom a hajam, és kész.

A vonat befut a pályaudvarra, ülve maradok, míg a többiek leszállnak. Az aluljáróban megveszem a szokásos pogácsámat, a metró felé sétálva mindjárt bele is harapok. A széle morzsás, a közepe nyúlós, nem is értem, korábban miért voltam annyira oda érte. Ebédet majd az irodában eszem, többnyire hideget, néha esetleg hozatunk egy pizzát vagy valami kínait, de az ritka eset. Vacsorázni ugyancsak az utcán szoktam, esetleg néha a pályaudvaron, ha sok időm van a következő vonatig. Este fél tíz után már csak óránként egy járat indul.

Karácsony előtt besokalltam, közöltem a főnökömmel, hogy ennyi volt, befejeztem. Kiszállok. Nincs már saját életem, napi tizenegy órában a cég ügyeit intézem, előtte-utána pedig a vonaton ülök. Szó szerint csak aludni járok haza. Lassan betöltöm a negyvenet. Nem akarok tovább így élni. Alaposan összevesztünk, azután eljöttem. Néhány napig otthon feküdtem, és a tévé távkapcsolóját nyomogattam, de hamar ráuntam. Néha átnéztem anyámhoz, akit ritkán látok, bár ugyanabban a házban lakik, és a közvetlen szomszédom. Nem igazán jövök ki vele.

Valójában örültem neki, amikor a főnök pár nap után felhívott. Azt ajánlotta, ha zavar a vonatozás, vegyek egy autót, és majd kifizeti a bejárás költségeit. Mondtam, nem kell autó, tudja ő is, hogy a balesetem óta nem szeretek vezetni. Piros lámpánál, hátulról rohant belém a másik kocsi, elég komolyan megsérültem, majd egy évig tartott, míg felépültem, a vállam azóta is érzem. A jogosítványomat megcsináltattam ugyan, de évek óta nem vezetek. Vonalban maradt, hallgattunk egy darabig. Akkor azt mondtam, ha komolyan gondolja, beszéljük meg, mik az én feltételeim. A másnapi vonaton megfájdult a fejem. Fogalmam sem volt, mit akarok kérni. Az ajtóban álltam, és még mindig nem tudtam, mit is szeretnék elérni. Végül abban maradtunk, hogy megemeli valamivel a fizetésem, és felvesz mellém egy asszisztenst is. Láttam rajta, nem tudja eldönteni, hogy örüljön-e ennek, jó üzletet csinált, vagy jobb lett volna hagyni az egészet. Én is pont így voltam vele.

A fizetésem tartott bent eddig is a csapdában. Ahhoz túl magas, hogy egy vállrándítással lemondjak róla, máshol lényegesen keve-sebbért tudnék csak elhelyezkedni. Minden hónapban félreteszek valamennyit. A megtakarításom éppen annyi, hogy már muszáj tanácsot kérnem hozzá, mibe fektessem a pénzem. Annyi viszont nincsen, hogy a fővárosban lakást vegyek.

Addig volt jó, amíg Kispesten, a nagymamám házában éltem. Amikor betegeskedni kezdett, apámmal közösen eltartási szerződést kötöttünk vele. Három éven át tologattuk a kerekesszékben, kórházba vittük, öltöztettük, főleg én. A halála után kettőnké lett a ház. Akkor megjelent a rokonság. Apám öccse óriási botrányt rendezett, zengett az utca, milyen szemét alakok vagyunk, hogy kisemmiztük őt. Azt mondtam neki: nem most kell idejönni, miért nem látogatta meg egyszer sem a nagyit, amíg beteg volt? Válasz helyett gyomron vágott, akkorát ütött, elrepedt két bordám.

Legközelebb apám halála után találkoztam vele. Apám után egy kisebb részt ő örökölt, nem várta meg, míg hazaérek, végigtúrta a házat, összeszedett mindent, amit értékesnek gondolt, elvitte a hifitornyomat és a számítógépemet is. Zárat cseréltettem az ajtón, de akkortól kezdve nem volt nyugtom, mindennap hívogatott, volt, amikor este az utcán várt, hogy fizessem ki végre, ami neki jár. Meghirdettem a házat. Az emberek még a devizahiteleiket nyögték, sokan szabadultak volna a jelzáloggal terhelt otthonoktól. Jóval az ára alatt adtam el a házat.

Kifizettem mindenkit. Az örökség egy része anyámé lett, akit régóta nem is láttam. Arra nem maradt elég, hogy két külön lakást vegyünk belőle, albérletbe pedig én nem akartam menni. Egyszer anyám azzal hívott, talált egy eladó ingatlant két különálló lakrésszel Budapesttől hatvan kilométerre. Szorított az idő, mondtam, vágjunk bele, én úgyis csak egy rövid ideig leszek ott, amíg nem találok valami rendes lakást Pesten. Elköltöztünk.

Nem sokkal később az ingatlanárak emelkedni kezdtek. Számolgattam, mennyi hitelt kellene felvenni ahhoz, hogy a fővárosban lakást vegyek, azután úgy döntöttem, várok még egy-két évet, és gyűjtök egy kis tőkét. Rossz döntés volt, minden hónappal távolabb kerültem a lehetőségtől.

Azóta ingázom.