A harmadik nem

Sokféle szörnyülködő és humorizáló véleményt olvashattunk-halhattunk az elmúlt hetekben a karlsruhei német alkotmánybíróság látszólag genderpozitív döntésével kapcsolatban.

Sokféle szörnyülködő és humorizáló véleményt olvashattunk-halhattunk az elmúlt hetekben a karlsruhei német alkotmánybíróság látszólag genderpozitív döntésével kapcsolatban. Január elsejétől ugyanis az anyakönyvezés során már nem csupán „férfi” és „nő” létezik Németországban, hanem mindenféle „interszexuális” kategória is, amelyeket valamilyen pozitív jelzővel kell illetnie – és ekként bejegyeznie – az anyakönyvvezetőnek. A kis – vagy nagy – Brünhild mostantól lehet lány, fiú, „vegyes” vagy „inter”. Tehát az eddigi elavult bináris nemfelosztás helyett egy tiltakozó beadvány eredményeként elérkezett a sokszínűség világa. Állítólag.

Egy laikus számára első ránézésre úgy tűnhet, a döntés némiképp ellentétes az ember alapvető antropológiai vonásával, viszont tökéletesen megfelel a korszellemnek. S ne felejtsük el azt sem, hogy a jelenség, az alkotmánybírósági határozat kísértetiesen emlékeztet a parancsuralmi rendszerek világmegváltó elképzeléseire! Bizonyos körülmények között bármikor születhet rendelkezés az ember harmadik szeméről is: például szabályozhatják, hogy miként illik festeni a pilláját vagy a szemöldökét – függetlenül attól, hogy az embereknek kettőnél több szemük nemigen van.

Többször előfordult már az emberiség történelmében, hogy a népfelség, az ész vagy egy megfellebbezhetetlen diktátor nevében rendelettel szabályozták az ember életét legalapvetőbben érintő személyes szférákat. Méghozzá oly módon, hogy az homlokegyenest ellentétes legyen a korábbi rendszerrel. Mindez a kortársak számára sokszor csupán azért nem kelt és keltett megütközést, mivel az emberi életet – legalább négyezer éve – csupán törvények korlátai között élhetjük.

Tehát ha jön valami abszolút hatalom, amelyik célul tűzi ki, hogy holnapra megforgatja az egész világot, s emellett még az időszámítást is lerombolja, akkor e lépés akár természetesnek is látszódhat. Eddig is külső kényszerből tartottuk úgy, hogy egy óra hatvan percből áll – miért is ne mondhatnánk valami más külső kényszer paranácsára, hogy mostantól a modernitás jegyében legyen inkább száz perc egy órában? Számrendszeri szempontból sokkal logikusabb.

A calendrier républicain, a francia forradalmi naptár megalkotói például úgy gondolták, hogy az észszerűtlen, babilóniai eredetű, de a keresztény ünnepek és a Gergely-reform következtében gyanúsan egyházi jellegű időszámítást ideje a sutba dobni. Néhány évvel a forradalom után, 1793-ban a „közönséges időszámítást” a II. esztendő Fagy hava 4-én kelt rendelettel megszüntették, és kezdetét vette az új kalendárium szerinti élet – Franciaországban.

Túl sokáig nem tartott a dolog, hiszen 1806-ban Bonaparte Napóleon eltörölte a köztársasági naptárt, de addig azért sok ember tűrőképességét és teherbírását tették próbára a dekádokra osztott furcsa nevű hónapok. Ugyanis ettől kezdve nem minden hetedik, hanem minden tizedik nap volt szabadnap, ami nagyon logikusnak hangzik, csak éppen az emberi természet olyan, hogy általánosságban ennél több pihenőre van szüksége. Ezt a torz elgondolást még egyszer kísérelték meg életre kelteni, az 1871-es párizsi kommün alatt. Akkor már nem okozott nagy galibát, hiszen az egész fölfordulás nem tartott tíz napnál tovább.

Hasonló újítással Sztálin is kísérletezett 1929 és 1940 között: ekkor volt érvényben a szovjet naptár. Ennek az volt a hatalmas előnye, hogy hivatalosan nem törölték el mellette a hagyományos naptárat, sőt még a sok ezer éves heti beosztást is megtartották. Viszont az egyik gyárban úgy dolgoztak, hogy a szünnap nem vasárnap volt, hanem valamelyik hét közbeni, kijelölt ünnepnapon, a másik gyár dolgozói meg továbbra is vasárnap maradhattak otthon. Igazán nagy szerencsétlenség lehetett egy család számára, ha férj és feleség emiatt szinte soha nem tölthetett el együtt akár csak egyetlen napot. Aztán a második világháborúra fel is hagytak az érdekes kísérlettel.

A harmadik nem német bevezetése kicsit más, bár kétségeink nem lehetnek afelől, hogy tervezett társadalmi hatásai tekintetében szintén az ember antropológiai adottságainak semmibevétele állhat. Sőt Ausztriában Gerhart Holzinger, az osztrák alkotmánybíróság elnöke egyenesen nemzetközi jogra hivatkozva rendelte el a harmadik nem bevezetését, ez pedig valóban az emberi létezés alapvető vonását negligálja. Az emberi jogok európai egyezménye ugyanis védi az eltérő nemi identitású embereket attól, hogy nemüket mások határozzák meg. A világ ettől kezdve csupán akarat és képzet, s egy kis lépés választ el csak attól, hogy valakit ne emberként, hanem kiborg gyanánt vagy valami kedves háziállatként regisztráljanak a hatóságok. Hiszen hogy jön egy anyakönyvvezető ahhoz, hogy kétségbe vonja, én egy kis kanárimadár vagyok, és ágról ágra röppenek naphosszat?!

A német döntés kicsit realistább. Ez ugyanis nem tagadja, hogy az ember nembeliségét az XX és az XY kromoszóma határozza meg. A harmadik nem, az „inter” vagy a „vegyes” megjelölés különféle kromoszómabetegségben szenvedőknek jár: Turner-szindrómásoknak, Swyer-szindrómásoknak és egyebeknek, akiknek a fentiektől eltérő kromoszómakombinációjuk van. A kérdés csupán az, hogy az anyakönyvvezetők orvosi leletek alapján fogják-e megjelölni a gyerekek vagy változtatást akarók nemét, vagy bemondásra.