Grendel, az óriás

Még a Port írtam, amikor rávettek, hogy menjek el Szlovákiába. Utoljára léptem föl mint „fiatal­író”. Nem értettem, hogy miért kell ezt nekem megtennem. Hát azért, hogy találkozzam Grendel Lajossal.

*

Pesten volt az Európai Kulturális Fórum (1985), és a szlovákok is fel akartak mutatni valamit. Ez volt a szocialista országok fiatal íróinak találkozmánya. Nem volt egy nagy ötlet, annyi szent, és nem azért, mert Kubából meg sem érkeztek az elvtársak. A fiatal szlovák, de főleg a cseh elvtársak, a magyar Grendelt kivéve, állandóan részegek voltak. Bizonyára én is az lettem volna, ha a mienknél sokkal keményebb diktatúrában kellett volna megpróbálnom szabadnak lenni. A német demokratikus, hozzánk képest kölyök küldötteknek mi, Lajossal angolul diktáltuk, mit is kéne mondani. Nem volt beszédük, szegényeknek.

Hanem aztán a téglám! Egy Kalocsáról reszlovakizált fiatalember volt, és egy szobában kellett aludnom vele, hogy mindenről jelentést írhasson. A posztmodernről (bizony, bizony!) írott tanulmányom fordításába beletört a bicskája. Akkor jöttem rá, hogy az esztétika és a filozófia nyelve feleannyira sincs kidolgozva náluk, mint nálunk. (Miközben mi sem dicsekedhetünk vele, ha mondjuk a némettel vetjük össze.) Segítettem neki. Egyszerűen írjuk körül, mondtam a téglának, ha valamire sehogy sem talált szót.

*

A beszédem olyan jól sikerült, hogy utána szünetet kellett elrendelni. Mielőtt átadtam volna a szót szlovák hangomnak, üdvözöltem Grendel Lajost mint „kitűnő magyar írót, a Szlovák Írószövetség tagját”. Megvártam, míg a tégla lefordította. Ismertem Lajos első regényét, az Éleslövészetet, és nagyon szerettem. A szünettől fogva elválaszthatatlanok lettünk. Miközben azért mi is iszogattunk, csak csöndesen, Lajos fordította, amit rólunk mondtak a körülöttünk levő csehek és szlovákok.

*

Ezt követően többször találkozott a két család is. Volt, hogy a rákoshegyi villánkban laktak, miközben nekünk első és utolsó feleségem betegsége miatt Szegeden, kórházközelben kellett lennünk. Grendelt két évre elvitte a politika, de egyetlen sérülés nélkül megúszta. Még a „fiatal csajos” korszakunk is szinte egyszerre köszöntött be.

A válogatott novelláit rám bízta szerkesztésre, én a Vezér­áldozatot választottam címadónak (1996), nem tudván, hogy 2000-ben majd megjelenik Királyáldozat című regényem. Szigligeti vegyes részegeskedéseink során egyszer volt, hogy Ferkonak szólított rövid o-val, és szlovákul beszélt hozzám. Olyan részeg voltam, hogy értettem. Azt józanon is tudtam, hogy Lajos is sztoriban hisz, miként én. A történetben, ami elmondható a világból.

*

(Nekem fiatalon annyi barátom volt, mint égen a csillag. Ahogy kamaszodván kinyílik az életed, egyre több barátra teszel szert. Csak egyre kevesebbet érnek. Nem tudtam még, hogy barátból hat-hétnél több nem lehet egy életben. Felebarátaimat teljesnek hittem. Hihetetlenül gyorsan tudtam barátságba kerülni valakivel, de a barátságot ápolni se kedvem, se időm nem volt. Az ellenségeimhez hűségesebb voltam.)

*

Még az ottani nagy átváltozás, a bársonyos forradalom előtt történt, jóval a nyolcvanas évek közepe után, hogy Lajos meghívott, szilveszterezzünk náluk Pozsonyban.

Megbeszéltük a feleségemmel, hogy vonattal megyünk, már csak azért is, hogy az asszony is kedvére ihasson. Nekem is volt (akkor még) jogosítványom, de autóstoppos halálom óta utáltam vezetni. Az utat végigsakkoztam a fiammal, aki nem értette, miért nem hozhatja magával a horgászfelszerelését.

Pestnél be van állva a Duna?, kérdeztem a gyereket.

Be, mondta akkor még szőke fiam.

Hát akkor Pozsonyban is jégtáblák borítják a hátát, merthogy ugyanaz a Duna folyik ott is.

Rövid történelmi áttekintést adtam a városról, nem feledkezve meg az országgyűlésekről, koronázásokról.

Hamarosan megláttuk a várost ölelő szőlőhegyeket.

Az állomáson ott várt a barát, s ez bizony meglepő volt, mert nem a megbeszélt vonattal érkeztünk. Akkoriban ugyanis azt tartottam: az egyetlen módja, hogy elérjünk egy vonatot az, ha lekéssük az előzőt. A pesti papírtrombita-harsogás után Pozsonyban szinte halálos csend volt, semmiféle ünnepi hangulat nem zizegett a levegőben.

Lajoséknál otthon, a Vazovova utcában már ünnepibb volt a hangulat. Mindenki megtalálta a maga játszótársát. És Lajossal nem sokkal éjfél után megállapítottuk, hogy az irodalomnál nincs leleményesebb egyszemélyes kommunikáció.

Micsoda irodalmiatlan felfogás, mondá Karinthy, hogy Szegedre utazni nem olyan nagy dolog, mint Zanzibárba utazni. Útinapló szempontjából teljesen mindegy, tettem hozzá.

Lajos bólogatott.

Nincs értelme körülhajózni a földet, hogy megszámoljuk, hány macska van Zanzibárban.

Másnap sétát tettünk az óvárosban a régi magyar nemesek palotái között. Nem ittam még egy gyógysört sem. Grendel, aki a Beowulfban, ebben a Kr. u. 700–1000 között keletkezett angolszász elbeszélő költeményben szereplő rémisztő névrokonával szemben alapvetően derűs lélek volt, a délutáni vonatra tett fel bennünket. Az utolsó kocsiba szálltunk fel, ahol egy fülkében csupa öreg kalauz ült. Megmutattuk a jegyünket meg a helyjegyünket, és az egyik kalauz elmagyarázta, hogy a mi helyünk egészen a vonat elején van. Ez a véletlen aztán szerepet játszott a történetben, már ha a véletlen szó nem lenne istenkáromlás. Akinek kis szerencséje van, annak nagy szerencséje van.

Az egész vonaton még egy pár utazott rajtunk kívül. Ki az a marha, aki szilveszter másnapján útra kél ahelyett, hogy sörökkel kúrálná magát.

Hogy barátra leljünk, be kell hunyni a szemünket; hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt, mondtam a feleségemnek. Az asszony nem értett az egészből semmit, de hisz nem is ő beszélt Lajossal egy fél éjszakán át. Sárkány elvtársat, a Madách Kiadó igazgatóját például humorral szedtük szét darabokra, hogy aztán elfelejtsük összerakni.

És akkor belépett a fülkébe a kalauz. Kicsi volt, fürge tekintetű, és „ázva” beszélte a magyart, mint a felvidékiek nagy része. Átadtam neki a jegyeket, és a tájat figyeltem. Egyszer csak megszólalt a kalauz.

Kérem a jágyáket, mondta.

De már odaadtam, mondtam, és arra gondoltam, hogy a kalauzban még mindig a szilveszteri nyomás dolgozik.

Én nám káptam semmiféle jágyet, mondta a kalauz, és kinyitotta a füzetét, a táskáját.

Ember, ne szórakozzon velünk!

De mondom, hogy nám kaptam jágyet!

Maga részegnek néz, vagy bolondnak, mondtam. Biztosítom: egyik sem vagyok.

Én meg Rodolfó nám vagyok, felelte a kalauz. És kezdte kitölteni a büntetési blankettát.

Magát nagyon híressé fogom tenni, és még játék vasútra sem szállhat fel, mondtam. Ilyet még a Balkánon se láttam.

Mágát le fogom szállíttatni a rendőrökkel a hátáron. Má éjszáká nám fog otthon aludni.

A fiam elpityeredett. Néztem ezt a kis senkiházit, aki így megríkatott egy gyereket. A feleségem gyorsan előkapta a fényképezőgépet, és csinált egy képet a pályát tévesztett bűvészről.

Most pedig elmegyek a kalauzok fülkéjébe, akik látták a jegyünket, mondta, és félretolta a kalauzt. Elment hátra.

Papa, odanézz, ott a földön a jegyünk!, kiáltott fel a gyerek. Rodolfó kiejtette, s már el is tűnt.

Az utazás bölcsebbé, de boldogtalanabbá is tesz, mondtam a feleségemnek, amikor az asszony visszaért.

*

2010-ben – már hét éve volt, hogy Makovecz Imre fölvett – Kováts Flórián, az MMA egyesületi titkára, Kecske utcai létezésünk szervezője, mindenese, mondjuk ki, lelke egy alkalommal megkérdezte tőlem: Te kinek adnád a fél állampolgárságod, persze elméletben? Akkoriban az átlagosnál is erőssebben kezdték szorongatni határ elrekesztette véreinket. Ez volt a válaszunk.

Nagyot nyeltem, mert határon túli író ismerősöm volt egypár.

Ismered Grendel Lajost?

Már amennyire egy barát ismerheti a másikat, mondtam.

Jaj de jó! Hívd meg közénk!

És én meghívtam. Lajos igent mondott, pedig akkor egy íróakadémia tiszteletbeli tagja is volt már. És 2012-ben az MMA rendes tagja lett. Olyan rendes, hogy amikor tehette, még tagozati ülésekre is eljárt. Amikor felvidéki körútra mentünk, szülővárosát, Lévát ő maga mutatta meg nekem. Eszembe jutott az ő története 1968-ból, amikor a kisvárost magyar csapatok szállták meg, erőteljes szovjet felkérésre. Ő bement a városparancsnokhoz, és elmondta neki, milyen vágyak ébredeznek a szívekben a városházán lengedező magyar zászló láttán. Azt hiszik, megint visszacsatolás lesz. Mindketten tudjuk, hogy nem így van. Hogy hívják magát?, kérdezte a tiszt. Most le kéne csukatnom, de ha a fenekén marad, míg itt vagyunk, és nem lázít, békén hagyom.

*

Amikor 2010-ben föltámadtam megint, nem olvastam az általa írt A modern magyar irodalom történetét, de azt tudtam, hogy ő az egyik óriása. A moszkvai gutaütést túlélte, és bal kézzel is remek könyveket írt. Most váratlanul előre ment, és magával vitt belőlem egy darabot, amelyet csak ketten ismertünk igazán. A barát olyan, mint felhős éjjelen a csillag. Nem látod, de tudhatod, hogy ott van. A párhuzamos akkor lesz újra teljes, ha majd követem. Addig ellenségeim sutyorgását elnyomja halott barátaim csöndje.