Figurales

Ha remek alakításokat szeretnének látni, akkor keressék a nevét a színlapon! Volt kitől örökölnie a tehetségét. Édesapja is színész, a dédnagynénje ­pedig nem más, mint Jászai Mari. Az Újszínházban délelőtt gyerekdarabban játszott, este pedig A vörös bestiában. A kettő között az öltözőjében beszélgettünk ifjabb Jászai Lászlóval.

Fotó: Éberling András

A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen-nyáron című gyerekdarabban a Béka, a Macska és a Krumpliárus szerepét játssza. Mit szólnak a kollégák, amikor Harcsaként belép a színpadra, egy szót se szól, mégis visongva kitör a tapsvihar?

– Örülnek, ahogy én is. Az író, Csukás István gyerekkorom egyik meghatározó figurája, melegszívű, tüneményes ember. Nem csak a gyerekek imádják a darabot. Nekem csak az a gondom, hogy nem szeretek korán kelni. Reggel kilenckor mikrofonos beállást tartunk, és én Piliscsabáról jövök. De nem panaszkodom, mert nekem legalább van munkám és munkahelyem. Hány kiváló, tehetséges kollégám szeretné ugyanezt! Sokan élnek bizonytalanságban, gyerekkel. Nekem eddig a családalapítás nem sikerült, de nem adtam fel. Most magam alatt vagyok, mert az elmúlt két évben vesztettem el édesapámat és édesanyámat, ami nagyon megvisel. Az billent át a holtpontokon, ha dolgozom. Otthon, a kertben nem unatkozom, ott mindig van tennivaló, de a házban egyedül lenni nehéz.

Fotó: Éberling András

– Megadatott a közös munka édesapjával, idősebb Jászai Lászlóval?

– Mielőtt felvettek a főiskolára, a Nemzeti Színházban voltam stúdiós. A Mózes című darabban Sinkovits Imre már nem tudta eljátszani a fiatal Mózest, ezért a fiát, Sinkovits Vitay Andrást kérték fel. Nagyon irigyeltem őket, amikor kézen fogva fogadták a tapsot. Ha én egyszer apámmal így állhatnék! Voltak közös föllépéseink, verses műsoraink, sajnos színdarabban nem találkozhattunk, pedig a Veszprémi Petőfi Színházban egy évadon keresztül ugyanabban a társulatban szerepeltünk. Apám a példaképem volt. Kezdetben nagyon féltett, le akart beszélni a pályáról, talán attól próbált megóvni, amin ő keresztülment. Minden műfajban tehetséges színész volt. Sokan tudjuk, hogy nem illett bele a képbe, nem is tudott a fővárosban gyökeret verni. Vidéken játszott, mi meg anyámmal Pesten éltünk. Sokat szenvedtünk. Egy gyereknek nehéz megmagyarázni, hogy apu most nem tud jönni, mert főpróbahét van. Az óvodában készített rajzokat úgy postáztuk, hogy pont a premierre érjenek a színházba. Az öcsémnek, Gergőnek már könnyebb volt ezt az időszakot átvészelni, mert mint apapótlék ott voltam számára.

– Elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára?

– Nem, csak harmadszorra. Egyébként nem szerettem iskolába járni, rossz tanuló voltam, a matematika, a fizika és az orosz megkeserítették az életemet, de a főiskolai négy évet holnap újrakezdeném. Ott sok sikerélményem volt. A Játékszínben látott A Karamazov testvérekben a Nemzeti Színház akkor újonnan kinevezett igazgatója, Ablonczy László, akitől meghívást kaptam a Nemzetibe. Mikor apámnak ezt elmeséltem, elsírta magát: „Boldog vagyok, hogy neked megadatott, ami nekem nem.”

– Láttam verset mondani. Nem akármilyen hanggal és vehemenciával szaval. Meg tudja ríkatni az embert.

– Mindig csodálkoztam, hogy vannak színészeink, akik rettegnek a versmondástól. Agárdy Gábor az egyik tévéfelvétel után azt mondta, a poklokat járta be, soha többet – pedig nem izgulós színészként ismertük. Nem tudom, miért félnek. Vagy az a baj, hogy nincs partner? Én éppen azt szeretem, hogy nem beszél bele senki. Trianon nyolcvanadik évfordulója alkalmából összeállítottunk egy előadást dalokkal, versekkel. Utána rengetegen kerestek meg, és kértek fel szavalni máshol is. Amilyen naiv vagyok, nem gondoltam arra, hogy ennek esetleg konzekvenciái lehetnek. Felhívott néhány kolléga, hogy büszkék rám, irigyelnek, de ők nem mernék vállalni, mert lehet, hogy holnaptól nem hívnák a szinkronba. De engem vitt a szívem, és minden porcikám azt diktálta, csináljam, mert ez egy küldetés. Apám is féltett. Nem véletlenül, ’56-ban elmondott egy verset, amiért börtönbe került. Hál’ istennek élve megúszta. Apám sok mindenre megtanított. Az utcán mindig figyeltük az embereket, ez volt a figurales. Később egy-egy szerepnél kiválóan lehet használni a „lefotózott” mozdulatot, hangsúlyt vagy pillantást.

– A Nemzeti Színházban még játszhatott az „utolsó mohikánokkal”. Kikre emlékszik vissza jó szívvel?

– Édesanyámtól a harmincadik születésnapomra kaptam egy emlékkönyvet. Hogy a nagyok közül senkit se felejtsek el, mindenkivel aláírattam. Lukács Margitkával is, akivel nem játszottam együtt, de próba közben ott ültem a takarásban, és néztem. Az felért egy főiskolával. Bessenyei Ferenc hatalmas betűkkel írt bele, és úgy ölelt meg, mint egy bivaly, letépte a hátamat. Sinkovits Imrére mint pótapámra tekintettem. Az egyik előadás próbáin meg akartam ölni a rendezőt, Imre bátyám ott maradt a takarásban, figyelt, szünetben meg berohant értem: „Gyere, gyere szépen, nem kell már beszélni vele.” Az öltözőben pedig elmondta, hogy mit csináljak és mit ne a színpadon. Ez kevés fiatalnak adatik meg. Raksányi Kutyu bácsi is csodaember volt. Azt mondta, hogy amennyit ő életében megivott, abban egy kisebb tengeralattjáró igen mélyre merülne. Gérard Depardieu-vel öt hétig együtt forgattunk a Cyranóban. Szerinte néha a színésznek le kell menni a poklok mélyére, hogy bizonyos szerepeket el tudjon játszani. Én is megiszom a magamét, nem arról van szó, de este, munka után. Apám egyik életre szóló tanácsa az volt: „Előadás előtt magadat csapod be vele. Utána azt csinálsz, amit akarsz.” Volt néhány példa a környezetemben, hogy tehetséges emberek hogyan süllyedtek el. Hiányoznak a „nagy bölények”, ma már nagyon kevesen hoznak vissza valamit az ő világukból. Viszont, ha tudom, hogy este Móricz Zsigmond Sári bíró című darabját játsszuk, akkor reggel másként kelek fel, mert Esztergályos Cecíliával fergetegesen lehet komédiázni. Van megírt szöveg, de ami ott még elhangzik! Ahogy a szemével elnézést kér, ha valamit nem vagy máshogy mondott! Utána meg ő segít nekem. Hetvenhat éves, de tíz fiatalban nincs annyi energia, mint benne. Egy atombomba a színpadon. Sok Esztergályos Cilike kellene.

– Milyen értékrendet örökölt a családjától?

– Többször megkaptam már, hogy konzervatív vagyok, vállalom. Ez már nem az én világom, nekem ez rettenetesen műanyag, tombol a dilettantizmus, ráadásul tízből kilencszer nem tudom megállapítani, hogy aki előttem megy az utcán, az fiú vagy lány. A nagyapámféle világ nagyon feküdt volna nekem. Oda szívesen visszarepülnék egy időgéppel. Jászai Mari néném időskorában Rábatamásiban töltötte a nyarakat. Házat vett ott a falusi kántortanító öccsének, a dédnagyapámnak. Hányszor betörtek már abba az emlékházba! Kiskoromban a családi találkozókon hetvenen is összejöttünk. Annyi mindent lehetett az öregektől ellesni, gyerekkoromban ittam a szavaikat. Vadászat után bementünk nagyapámékkal a falu presszójába, és én ámulva hallgattam, ahogy az emberek ízes rábaközi tájszólásban beszéltek. Sok mindent meg lehet tanulni a főiskolán, de ilyen élmények is kellenek egy-egy karakterhez. Nagyapámék tízen voltak testvérek, az egyik nővére, Jászai Jolán 1907-ben született. Még látta Mari nénit színházban játszani, sokat mesélt róla. A Nemzetiben a kellékesünk rájött, hogy Mari néném egyik csatos öve náluk van a kelléktárban. Az egyik premierre megkaptam tőle ajándékba. Jászai Mari ötvenéves pályafutása alkalmából kapott babérkoszorúja is hozzám került. Fagolyókból készült rózsafüzérét egy ideig keresztanyám őrizte, aztán nekem adta, én meg az öcsémnek egy kis szelencével együtt, amelyben a pecsétnyomóját tartotta. Jászai Joli néni 77 éves volt, amikor a győri színház igazgatója szavalni hallotta, és szerepet ajánlott neki. Két évvel később kezdett el forgatni a Szerelem első vérig című filmben. Csoda asszony volt. Százéves korában Piliscsabán, a Nagyboldogasszony Házban élt. Többször meglátogattuk, akkor még nem tudtuk, hogy onnan hatszáz méterre találjuk meg családi házunkat.

– A Jászai név és a rokonság a „nemzet tragikájával” segítette a pályáján, használta, élt vele?

– Büszkén viselem a nevet, és viszem tovább a stafétát. Sokan kérdezték már, hogy nem nyomaszt-e, nem gondoltam-e arra, hogy nevet változtassak. Soha. Ha úgy érezném, hogy nem megy, akkor inkább pályát módosítanék. Ennyi kontroll szorult belém. Számomra nagyon fontos, hogy soha ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Nem mondom, akkor rosszul lettem, mikor Őze Áron nem hosszabbította meg a szerződésemet a Nemzetiben. Szerencsére 2007-ben indultak Balázs Péterék Szolnokon, és rögtön meghívtak a nyitó előadásra, Az angyalok nem sírnak című ’56-os darab főszerepére. A tévében már vagy ötször levetítették. Megszenvedtem vele, nagyon nehéz volt a mocsok, gazember ÁVH-s alezredes szerepe. Ott ült a páholyban Wittner Mária is, akihez előadás után odamentem. Mivel nem ismert meg, mondtam neki, a szerep szerint Mayer Ernő vagyok. „Maga az?! A páholyból akartam szitává lőni!” „Köszönöm, kedves Mária, ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna.” Ő is beleírt az emlékkönyvembe. Több mint száz év elteltével ugyanazt vallom, mint Jászai Mari: nincs elavult színjátszás. El tudja velem hitetni a rendező és a színész, amit akar, vagy sem? Játszhatják a Rómeó és Júliát lakótelepen, konténerben, hajléktalanok között. Ha magával ragad, abban a pillanatban elfelejtem a jelmezt, a kort, mindent. Hiteles vagy nem? Én is őszintén rajongok a tehetségért, mint Mari néném. Az ő emlékirataiban ezek az első mondatok: „Csak a tehetségesek és a rajongók érdemlik meg az ember nevet. A többiek, a közönyösek, a szemétdombra valók: ott rohadjanak el.” Ha jó rendező vagy remek színész van mellettem, akkor engem el lehet röpíteni. Olyankor a mennyországban érzem magam.