Halál a tányéron

Naponta derül ki valamelyik rendszeres táplálékunkról, hogy mérget és nem étket veszünk magunkhoz.

Higgyük, vagy sem? És ha elhisszük, mit tegyünk? Naponta derül ki valamelyik rendszeres táplálékunkról, hogy mérget és nem étket veszünk magunkhoz. A magyarok által vásárolt élelmiszerek listáját évek óta vezeti a feldolgozott hús és a sör, ezeket már hivatalosan is rákkeltőnek minősítették. Az Egészségügyi Világszervezet 2015-ös jelentésében több mint nyolcszáz tanulmány eredményeiből arra jutott, hogy napi ötven gramm feldolgozott hús elfogyasztása 18 százalékkal növeli a vastagbél- és végbéldaganatok kockázatát. A baktériumölő és tartósítószerként használt nitrites pácsókeverék ugyanis, mely megtalálható minden szalámiban, virsliben és sonkában, nagy mennyiségben fogyasztva, főleg hőkezelés hatására, károsítja a DNS-t, rákot okoz, roncsolja a májat. Ehhez képest elhanyagolható, hogy alvászavart is okozhat.

A végbél- és vastagbélrák Magyarországon a férfiaknál a második, a nőknél a második-harmadik daganatos halálok, ezzel világelsők vagyunk. A listán második helyen végzett sör pedig alkohol, amelyet a legerősebb karcinogének közé sorolnak. Mivel minden 15 év fölötti magyarra havonta átlagosan több mint egy liter alkohol jut, folyamatosan benne vagyunk a világon az első tízben.

A legbölcsebb az lenne, ha visszahúznánk a kezünket, és nem tennénk a kosarunkba se felvágottat, se alkoholt – egyrészt sokkal több pénzünk maradna, másrészt örökké élhetnénk. Vagy sem. Mert sehogy sem értjük, hogy ha a nitrites pácsó tényleg rákkeltő, akkor hogyan engedhetik meg, hogy beletegyék a virslinkbe. Mi a jobb, ha az élelmiszergyárak mennek tönkre, vagy ha mi halunk meg idő előtt?

Miután az emberek többségének nincs módja arra, hogy disznót hizlaljon, csirkét, kecskét neveljen, mert egyik sem mutat jól a lakásban, és mivel az emberiség nagyobb része városban él, valahogy csak etetni kell. Méghozzá olyan termékekkel, amelyek több napig is elállnak, mivel az emberiség nagyobb része ma már hiper- és szupermarketekben vásárol, egyszerre sokat. Nagy, tömött bevásárlókocsikban. És nemcsak azt szereti, ha a felvágott hetekig eláll, hanem azt is, ha kívánatos küllemű, rózsaszín, illatos, füstízű, és nem olvasgatja, hogy mitől. Jóízűen megeszi.

Mit tegyünk? Lehetünk tudatosak, elhatározhatjuk, hogy nem eszünk rákkeltő anyagokat, csakhogy azt sem tudjuk pontosan, mit kell kiiktatnunk az étrendünkből. Mi van, ha az ijesztő hírek nem igazak, hiszen másnap megjelenik egy másik, amelyik cáfolja?

Kimegyünk az erdőbe, éppen nő a medvehagyma. Azzal nem lehet baj, hiszen a természet adja, és a természetben, szemben az élelmiszergyárakkal, még hiszünk. Bár megtudtuk, hogy a halak már tele vannak műanyaggal, a folyóvizek gyógyszermaradványokkal és hormonokkal, amelyektől már a kecsegék melle is kinőtt, de hátha a fű, a fa még rendben van. Megyünk, keressük a medvehagymát, még csak kicsi, de már bújnak elő a zöld levelek. Tudjuk, hogy nem gyöngyvirág, amely mérgező, annak ilyenkor még esze ágában sincs előjönni. Hajolgatunk, tépjük, és észrevesszük, hogy szemétmezőben gázolunk.

A föld alól nemcsak a levelek kandikálnak ki, hanem a műanyag zacskók, sörösdobozok, sőt WC-csészék, törött mosdók és autógumik. Így néz ki a medvehagyma bölcsője. És akkor kiöntjük, amit addig szedtünk, fújunk egy nagyot, a fák között felnézünk az égre, és azt kérdezzük: mikor lett ilyen ostoba, önsorsrontó az emberiség? Otthon benyúlunk a hűtőbe, elővesszük az egész télen kapható paprikát, amelyikről gyanítjuk, hogy nem látott se napot, se tápláló földet, csak vegyszereket, amelyeket a gyökerét tartó kis üvegcsébe csöpögtettek. Rátesszük a sonkás kenyerünkre, és leöblítjük egy pohár sörrel. Megértettük, hogy nincs menekvés.