A Lófej-köd nyolcadik bolygójára (9. jelentés)

Minden bajunknak a város az oka. Valójában minden bajunknak a politika az oka, viszont város nélkül nincs politika.

A tervek szerint szombat este nagyon sok városban leoltják a villanyt Fotó: Reuters

Tudják, mire jöttem rá? Minden bajunknak a város az oka. Valójában minden bajunknak a politika az oka, viszont város nélkül nincs politika. Gúnyolódjanak csak! „Micsoda felfedezés! Észre méltóztatott venni, amit az ókori görögök óta tudunk? Hogy polisz és politika egy tőről sarjad.” Fanyalogjanak csak, lepereg rólam az alantas gúny. Én magamtól jöttem rá, hogy erőszak azelőtt is létezett, vérontás, hatalmi harc, amikor szülő gyermeket, testvér testvért öl. Ez mindig volt. De politika nem volt. A város előtt nem létezett.

Tegnap elmentem a székesegyházba. Imádkozni. Hátha meghallgat. Valaki. Ártani nem árthat. Lábam sem tettem templomba, mióta megállt a világ. Amióta semmi sem mozdul. Sokszor azon kapom magam, hogy azt mondom magamban: „Megállt az idő.” Pedig nem. Hiszen a mozgás idő. Én pedig jövök-megyek. Eszem, alszom, olvasok. Bámulom az órákat. „Fél tizenegy. Örökké ugyanaz: tíz óra harminc.” Előtte bementem a Flórián téri kis cseh sörözőbe. Ahová azelőtt sokat jártunk. Krumplis-káposztás lángost kívántam. Hmmm! Jó is volt! Tüzes, mint a gyehenna. Nem olajjal főznek, a forró zsírból halásztam ki őket. Nem keresgéltem evőeszközt, a szakács kezéből vettem ki a villát. Hármat is befaltam. Aztán csapoltam magamnak egy fél pohár hideg, fekete sört. Hmmm! Az is felséges volt. Úgy éreztem, élek. Kevesen voltak. Nem csoda: tízkor nyit a hely. Nyitott. Azelőtt. Ismerőst nem láttam. Szerencsére. Mert mindig megráznak az ilyen találkozások. A dómmal szemben leültem egy padra. A gesztenyefák alatt. Egy kislány mellé. Szeme lecsukva, szép kis pofija a nap felé fordítva. A pad árnyékos felére ültem. Köszöntem. Így szoktam. Persze nem felelt.

Van időm gondolkodni, szemlélődni, olvasni. Arra is rájöttem, hogy imádom az előítéleteket. Előítélet nélkül nincs ember. Az előítélet csodálatos valami. Virulens és agresszív. Olyan, mint a pestis. És legyőzhetetlen. Mint a főnixmadár, örökké feltámad. Nem hiszik? Pedig igazat beszélek. Képzeljék, nincs a földnek egyetlen diszkriminált kisebbsége sem, melynek tagjai ne diszkriminálnának maguk is valakit. Ha mást nem, hát a saját közösségük egyedeit. A többség tagjait gyakran semmi más, mint egy kisebbség iránti gyűlöletük egyesíti többséggé. Nyuvaszd meg a „rézbőrűt”, lincseld meg – vagy szabadítsd fel – a „büdös niggert”, és az uralkodó fehér többség széthull. Ne félj, nyomban talál más diszkriminálandó csoportot, polyákot, kommunistát, buzit, mucsait, katolikust.

Egyszerű. Észre sem vesszük. Előbb szóban ítélkezünk. Aztán elkerüljük, majd meg is különböztetjük „azokat”, akiket végül fizikailag is bántalmazunk. Hogy ez a „végül” börtönt, elkülönítő tábort vagy tömegmészárlást jelent-e, az változó. Mindig az adott körülményektől függ. Az előítéletek bonyolult labirintusa végtelen. Erre jöttem rá. Most, hogy egyedül maradtam.

Mondtam már, hogy New Yorkban születtem? Amerikában. A szabadság földjén. Tudják, hogy az elnök, a másik Roosevelt járt Magyarországon? És azt, hogy az egyik kedvenc írója Mikszáth volt? A kedvenc regénye pedig a Szent Péter esernyője?

A demokrácia őshazája. Marhaság! New York engem nem szeretett, viszont imádta Kossuthot. Amikor ott járt, az olyan volt, mint a riói karnevál. A Broadwayn, a Hetedik és Negyvenkilencedik utcán rikkancsok ordibálták Kossuth nevét. „Éljen a magyar nép!”, „Éljen a szabadság!”. Olcsó füzetes regényekben és szórólapokon kínálták a magyar szabadságharc legendás eseményeit. Újszülöttek sora kapott Kossuth keresztnevet. Az amerikai polgár tudta, hogy létezik Európában egy olyan hely, amelyet úgy hívnak: Magyarország. Iowában ma is létezik Kossuth megye: Kossuth County.

Még hogy a szabadság földje!

Tudják, hogy Utah államban, Salt Lake Cityben az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza saját vallásuk rítusai szerint újrakereszteli a holtakat?

Azt kérdik, hogy kerül a mormon csizma az asztalra?

Hát a szabadság miatt. A mormonok a holtak halhatatlan lelkét akarják megmenteni az üdvösségnek. Ezért gyűjtik a holt lelkeket. Vagyis jó emberek. Mégis sok amerikai érzett kínzó vágyat, hogy néhányukat a saját kezével ölje meg.

Azt kérdik, miért?

Mert úgy gondolták, nekik több jutott a jóból. Úgy vélték, jóból is megárt a sok. És kettő már sok. Ha feleségről van szó. Amikor vallásalapító prófétájukat 1844 júliusának egy forró éjszakáján úgynevezett „rendes emberek” feldúlt csoportja meglincselte, körülbelül harminc özvegy siratta. A mormonok országát, Mormoniát, vagyis Utah államot a magyar honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban azzal a feltétellel vették fel az Egyesült Államok tagállamainak sorába, hogy lakói lemondanak a többnejűségről.

Most is azt mondják, hogy Amerika a szabadság földje?

Lemondtak róla. Bár a rossz nyelvek szerint Utahban ma is több ezer olyan család van, melynek tagjai titkolt többnejűségben élnek.

Amerika mégis a szabadság földje? Vivát!

Ne feledjék, negyedrészt tibeti vagyok. Talán ezért érdekel annyira ez a kérdés. Anyai nagyanyám olyan világban nőtt fel, ahol a nőknek több férjük lehetett. Miután Kína megszállta Tibetet, törvénnyel tiltották meg a többférjűséget. De hiába a tiltás, Tibet világtól eldugott területein ma is poliandriában élnek.

Éljen a szabadság földje, Tibet! Vivát!

Cinikusnak gondolnak, mert tréfálni merek a szabadsággal?

A teremtés koronája, az ember gyakran kérkedik azzal, hogy a Föld nevű bolygó, melynek ő volna az ura, a szabadság hona. Ne higgyék el! Sosem volt az. Az emberiség hosszú (vagy nagyon is kurta?) történelmében a Föld lakóinak mindig csak elenyésző kisebbsége élt olyan életet, amelyet emberhez méltónak szoktunk nevezni. Az ember uralta Föld sokkal inkább a rabszolgák és a szenvedés hona, mint a szabadság és az öröm forráshelye.

Ha azt mondom, rabszolgaság, először talán Mózes népe jut eszükbe. A rabszolgahad egyiptomi menekülése. Vagy inkább Spartacus? Aztán persze Tamás bátya. A kis kunyhójával. Brrr! Hideglelős. Olvasták? Horror a javából. Így kezdődik: „Kedélyes társaság gyűlt össze Tamás bácsi kunyhójában. Tamás bácsi néger volt, sőt rabszolga, de azért az egész környék Tamás bácsinak szólította. Szerette és tisztelte mindenki a derék embert…” Bájos, nem? Tudják, mit jelent New Yorkban az, hogy „Tamás bátya”? Seggnyaló, alamuszi, meghunyászkodó nigger. Fehérek szolgája. Tudják, hogy amikor édes szülőhazámban, a szabadság földjén Kossuthot ünnepelték, akkoriban a rabszolga gyermek születése, akár a csikóé vagy a bárányé, a gazdát gyarapította? Meg hogy az értékes fizikai tulajdonságokkal rendelkező férfiakat és nőket pároztatták? „Buck nigger”-nek, hágató négernek, „good breeder”-nek, jó tenyészállatnak nevezték az ilyeneket.

Megyek aludni. Találkozunk holnap. Ne kérdezzék, mikor!