A nép ellensége

Nekem a megfigyelés és regisztrálások gyöngécske, szinte növényevő módszerekkel folytatott megoldásai jutottak., de sosem próbáltak beszervezni.

Ha konfessziós visszapillantást tennénk a címben jelzett összetétel irányába, hátraarc, úgy is mondhatnánk, hogy mi azok is voltunk. Mármint a „nép ellensége”. Nincs ebben különösebb érdem vagy hősiesség – így hozta az élet. Persze csak kis pontocskák voltunk a régi Rendszer följegyzéseiben – az egyetemi években indult minden, hogy majd hurcoljuk fél életen át.

Nagyszerű tanárom hatására a hetvenes évek eleje-közepétől nyakunkba vettük a külhoni magyar vidékeket: kapcsolatokat építettünk, könyveket, kéziratokat, gyógyszert szállítottam én is, mint később oly sokan. Ó, a régi, hetvenes évek: tanárom a vidéki nagyváros irodalmi lapjának volt főszerkesztője; épp ekkor mozdították el (végül is a cenzúra miatt). Legendás alakja lett a kortárs irodalomnak; egész hálózat figyelte, és besúgók hada vette körül; különösen azt a kijelentését, amelyet gyakran idéztek tőle, véletlenül épp nekem mondta: „Ambrus Lajos III. éves bölcsészhallgató előtt a következő kijelentést tette: Oly kicsi és bizonyos szempontból a nemzet testétől oly idegen az a csoport, amely velünk szemben hatalmi pozícióban áll, és ehhez nem mindig szükséges, hogy vele tömeg álljon szemben, hanem a minőség, itt nem mindig az szükséges, hogy nagy, nyílt harc történjen. Elegendő a politikai gyakorlat egy picike változása.”

Ezt a ma már nevetségesen ártatlan szöveget majdnem félszáz éve alighanem saját szobájában tehette, mert azt is bepoloskázták. Később arról beszéltünk, pontosabban leveleztünk, hogy legszomorúbb az egészben talán az, hogy mennyire körül voltunk véve. Én még azon melegében megírtam, később, tíz év múlva meg is jelent regény alakban Eldorádó címmel. Amely egy kritikusa szerint „már születésekor megkésett, azóta már el is feledett miniatűr-családregény”.

Nos, nemrégiben e regényszövegből, a rendről és csendről szóló elméleti traktátusából valaki kigyűjtötte és ábécérendbe állította, kik is voltak ezek az illetők: „Ambrus Lajos immár klasszikussá nemesedett történelmi regénye az Eldorádó (1988). E »vak történésű mese« 1849 júliusától 1863 márciusáig játszódik. A személyes időmetszetekből összeállított történetben egyéni sorsképletekben bomlik ki a történelem. A késő biedermer élőképeket forgószínpadszerűen eleveníti meg a színpompás és büdös egyenruhások, más fegyveresek hosszú sora: bakter, bátorőrség, belügyér, cosaque, chevaux-léger, (stukkeres) gerilla, hadfi, hajdú(káplár), honvéd, kulazér(ezred/tiszt), (lándsás) Landsturm, náderer, palotás, pandúr, pat­rouille, polícia, Politisch Commando, polizey, prófosz, rendőr, röndér, rendügyér, vadász, zsoldos stb.”

Ezek járnak-tipornak-matatnak a metaforikus Kertben, a Gartenban (ó, Kertmagyarország) – s végzik a dolgukat. Nomenszerűen nyilván nem ők, inkább kései, sokkal kifinomultabb módszerekkel operáló utódaik azok, akik hálózatszerűen „körülvettek bennünket”. Kellett is, hisz a regényszöveg kódrendszerét hatékonyan kibontotta Csapody Miklós egyik írásában a regényből vett cím alatt: „Az értelmiség anarchikus hajlamú”.

S hogy mennyire nem anarchikus hajlamú játékokról van szó, álljon itt univerzális tanítómeseként nagy kedvencünk, a ma már alig ismert Asbóth János esete. Asbóth nagy író volt, egyben a kiegyezés utáni korszak irodalmi és kritikai életének legmagányosabb figurája, ahogy Németh G. Béla mondta. S aki örökös Don Quijote-i irodalmi és politikai harcaiba beleunva és megfáradva visszavonult nógrádi kastélyába, a Losonc melletti Videfalvára (Losonc és Fülek is Nógrádhoz tartozott) – ott is halt meg rideg magányban. Nem mellesleg ő írta a legjobb magyar oldalakat az itáliai Velencéről a nem kevésbé remek Álmok álmodója című regényében – de nem ezért idézzük. Hanem mert megírta ifjúkori rebellis akcióit is atyja, Asbóth Lajos tábornok és Almásy Pál mellett; azt az időt, amikor az összeesküvő Almásy a ’48-as törvényekre helyezkedve „kihirdette a nehéz szót” – „a magyar király elvesztette jogát a magyar szent koronához”.

Asbóth majd szeretetteljes rajzában a „tetterős lelkű” Almásy halálakor, 1882-ben megírja találkozásaik történetét. Itt eldicsekszik, hogy maga is azok közé az ifjak közé tartozott, akik az abszolutizmus éveiben félig gyermekként „hírt és levelet hordtak, utczai tüntetéseket rendeztek és kiáltványokat szögeztek hivatalos épületekre, hogy fegyverre készüljön a magyar”. S midőn az összeesküvők lebuktak, apját mentendő azonnal leutazott hozzá, hogy meneküljön. „Világos után maradtam”, mondta ő, „most is maradok”. 1865-ben Almásy húsz évet kapott – Asbóth Lajos tábornok komolyabb büntetés nélkül maradt. Az Almásyra és saját apjára oly büszke, íróvá és kiváló gondolkodóvá érő Asbóth János nem érte meg, hogy 1918-ban, a bécsi levéltár felszabadulásakor mégis kiderült a nagy titok. Az, hogy az Almásy-féle összeesküvés árulója és fő besúgója – görög tragikai motívum – Asbóth Lajos volt. Édesatyja. Pénzért, szabadságért. Asbóth János viszont lelki törések nélkül, büszkén és önazonosan írhatta meg kalandos részvételét a nem kevés kockázattal járó ellenállásban.

Ehhez képest nekem csak a megfigyelés és regisztrálások gyöngécske, szinte növényevő módszerekkel folytatott megoldásai jutottak: meggyőzés, levelek felbontása, megfigyelés, provokálás, jelentés, zsarolás stb., de sosem próbáltak beszervezni. Mindezt érzékeltem, és a színes panoptikumot menet közben is láttam, a kartotékok kikérésekor is mindössze két dolog lepett meg. Először, hogy elsős vagy másodéves koromban Szegedről Gyulára, anyámnak írt leveleimet máris mily bőszen olvasgatják, majd később mások kartonján idézgetik (szegény édesanyám, ha tudta volna, egyszerre lett volna büszke, miközben persze félt volna a „következményektől”), a másik, hogy a kábé hatvanoldalnyi gyűjteménybe egy feltűnően értelmetlen oldal is becsúszott. Ezen, mint valami kórházi beutalón, az adatok mellett kórisme is állt: ellenséges politikai nézeteket vall, ellenséges beállítottságú. (Amiért apám és anyám szintén nem róttak volna meg; később meg sem mutattam nekik; tán atyámmal ’89 után beszélgettünk effélékről.) Viszont a lap felső csücskén két monogram is szerepelt, melyekről azt írja a kísérőlevél, hogy ezek nevek, de nem tudják feloldani, mivel a laphoz tartozó dosszié „nem áll rendelkezésre”.

Vagyis: dosszié nincs. Számomra ennyit ér a III/III-as levéltári anyag. A lényeges(ebb) dolgok eltűntek, megsemmisültek – a többi locsogás-fecsegés, jelentéktelen reszli, összevissza tallózgatás térben és időben (hol teljesen érdektelen dolgok széles merítéssel, hol semmi), fontoskodások, levelek, besúgások, megjegyzések – legutolsó „hasznos” kijelentésem egészen 1989 tavaszáról való. A dossziétól azonban kedélybeteg nem lettem, azt kaptam, amit vártam: „ellenség”, melyre viszont különösebben büszke sem vagyok. De azért heuréka! – legfőbb hála, hogy semmi per analogiam összefüggés nincs az Asbóth-esettel, mert akinek révén egy parányi életszakaszban fókuszba kerülhettem – ma is a szívekben és egészségben él! A következményeket viszont magam „kalapáltam” össze, saját szakállamra, a magam örömére.