Vigasztalás

A régi rádiós istentiszteletek az akkor kiterjedt magyar tanyavilág néhány körzetében gondos szervezésben folytak.

Itt az idő a hálaadásra - mondta a nagycsütörtöki szentmisén Erdő Péter bíboros Fotó: MTI/Bruzák Noémi

De háború jött, és Trianon; Szalontát, Nagy-Zerindet és Antot, ahol élt és gazdálkodott, tanyáját és gazdaságát elcsatolták az országtól. De a szegénység, nehéz sors, erős lemondások és küzdések közt s az olykori tisztes gyarapodás mellett „annál több volt a belső melegségünk, az Istennel való békesség, amely kis szerény hajlékunkban boldogságot árasztott. Sokszor is elénekeltük esténként a XCI zsoltárt.”

Azki az fölséges Úrnak / Lakozik ótalmában, / És ez nagy hatalmasságnak / Nyugoszik árnyékában, / Ez ilyen nyilván mondhatja: / Isten az én kővárom, / Ő életemnek ótalma, / És csak őbenne bízom.

„Vigasztalás az veszedelmekben” – ez a 91. genfi zsoltár Szenczi Molnár Albert fordításában.

Kertész Gáborék, úgy tudom unokájától, a ma 94. életévében járó Kertész Lajos zongoraművésztől és zeneakadémiai tanártól, hogy nagyapjáék, ha vasárnaponként nem mehettek templomba, a távoli tanyán ünnepi ruhába öltöztek, a férfiak csizmát húztak, körülülték az asztalt, és áhítattal hallgatták a Kálvin téri rádiós istentisztelet közvetítését – Ravasz László vagy Muraközy Gyula prédikációit. S közben énekelték a zsoltárokat, a naplóíró kis billentyűs hangszeren kísérte. Ezek a régi rádiós istentiszteletek az akkor kiterjedt magyar tanyavilág néhány körzetében gondos szervezésben folytak; tudjuk a Sárospataki Református Lapok 1937-es tudósításából, amely az 1925-ben beinduló rádiós istentiszteletek hallgatásának pontos és kimunkált bodrogközi rendjét is közli.

„A tanyai kurátor összegyűjti a híveket a közeli és távoli tanyákról. Istentisztelet kezdete előtt énekelgetnek. Majd megkezdődik a rádiós istentisztelet. Együtt énekelnek, együtt imádkoznak, s nagy áhítattal hallgatják az igehirdetést. Egyik-másik vén tanyásnak, aki még ma is csudának tekinti a rádiót, olyan ez az igehirdetés, mintha maguk az Ég angyalai szólnának. Istentisztelet után még énekelnek, a perselybe beteszik adományaikat (ebből fedezik a rádió körül felmerült kiadásokat), megbeszélik a legközelebbi összejövetelt és hazamennek.”

Persze, aki tehette, begyalogolt a közeli városba, vagy mint Kelemen sógor, nagyanyám sógora a csíkoséri tanyából a dobozi úton vasárnaponként bebiciklizett a városba; a szétszórt alföldi tanyákon áram sem volt, nemhogy rádió. Kálvin utcai házunk ablaka előtt az első harangozás után sorban vonultak templomba a fekete kendős asszonyok (köztük sok rokonom), s az utcán biciklis, ünnepi ruhás emberek jártak. Kelemen sógor csokornyakkendőt is kötött, kerékpárját legtöbbször nálunk, a Kálvin utcában hagyta, és a nagycsaládban egyetlen katolikusként saját miséjére már gyalog ment.

Templom után az Otthon kávéházban vagy később a Sörpincében csatlakozott asztaltársaságához, a rang- és nyugdíjvesztett katonákhoz, és átbeszélték a világ keserű sorát. Párszor kisgyermekként vele tarthattam; ilyenkor málnát kaptam, s hallgattam a felnőttek beszélgetését. Arra bizonyosan emlékszem, hogy ott semmi újdonság nem hangzott el: hol ironikusan, hol komolyan szidták a „rendszert”, ami föl sem tűnt, mert környezetünkben senki nem akadt, aki dicsérte volna.

Utólag megtudtam, hogy a naplóíró családjával anyai dédapámék a ma már szinte archaikusnak számító keresztszülői, komasági viszonyban álltak; dédapám a naplóíró legidősebb, Gábor fiának kereszttestvére volt – ami feltehetően hasonló származást, közeli szociális helyzetet, hasonló életvitelt és társadalmi presztízst, sőt világnézeti rokonságot jelentett a református hitben. A szintén nehéz sorsú dédapámnak, ők a Zsinór utcában laktak, 11 gyermeke született, de a felnőttkort csak hat lány (legidősebbként Rozsos Erzsébet nagyanyám) és egy fiú érte meg, Rozsos dédapám atyjáról pedig, aki presbiter volt a gyulai gyülekezetben, az maradt fenn, hogy 1903-ban nyolc társával együtt a soros gondnokválasztásban szabálytalanságokat vélt fölfedezni – szószólóként vitába keveredve az elöljárósággal.

Közben azért a gyülekezetére hagyta egyik szántóját, amellyel a mai ótemetőt a gyulai egyház kiegészíthette, így a főhelyen családi sírhelyet kaptak – ahol most a családom, szüleimmel, nagyszüleimmel együtt közösen nyugszanak. Édesanyám, a jeles gyulai egyházfi, Gyarmati István főorvos mellett aktívan részt is vett a hatvanas évekre teljesen elhanyagolt ótemető rendbehozatalában, ez már a hetvenes-nyolcvanas évekre esik – amely a gondosan rendben tartott temetők közé tartozik újabb ravatalozójával együtt. (Nagyszüleimet még az új református temetőből kísértük halottaskocsival végső nyughelyükre.)

„Amit az Úrtól vettünk, azt a kis talentomot igyekeztünk gyarapítani” – írja szerényen a naplóíró, hozzátéve életvigasztalásának forrását: „Áldott legyen az a nagykegyelmű Isten a sok szenvedésért, mert ez az az iskola, amelyben meg lehet tanulni tűrni, bízni, remélni. És minden viszontagságok közt Isten akaratán megnyugodni.” Majd a végső életesszencia üzenetével búcsúzik naplóolvasó családjától: „Köszönetet mondok a küzdelmekért. Jó békesség kívánások közt válok el.”