Vigasztalás

A régi rádiós istentiszteletek az akkor kiterjedt magyar tanyavilág néhány körzetében gondos szervezésben folytak.

Itt az idő a hálaadásra - mondta a nagycsütörtöki szentmisén Erdő Péter bíboros Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Veszedelmekben való vigasztalás – nyomatékosítanám a szerzővel, akinek rövid naplófeljegyzéseit olvasgatom. Egy család belső használatára, az utódoknak készült húsz-huszonöt oldalnyi írás ez.

A szenvedések iskolája és az élet útja a címe, és Kertész Gábor bihari, Nagyszalontáról induló földbirtokos gazdaember gazdasági naplófeljegyzéseit tartalmazza, amely lényegében az 1879 és 1929 közti ötven évet öleli át, és mint számadáskönyv, az 1916 és 1929 közti évek pontos bevételeit és kiadásait tartalmazza.

„A mi kezdő életünk nem valami rózsás volt, és méghozzá kevés szerencsével kecsegtetett. De az együttérzés, egyetértés összetett vállal, egymást mindég csak arra ösztönöztük, hogy csak előre! Igaz, ehhez kellett mind a kettőnk hite és az Istenben vetett erős bizodalom, mely a küzdelemben erőt és bátorságot adott.” Szegénység és istenhit – a tiszántúli magyar parasztember szociális és lelki alapállása. Így emlékszik vissza a Bíró Rozáliával kezdett közös életindulásukra a szerző – szegénységben, 630 forint készpénzzel nekivágva az életnek. „Abban az időbe nem szoktak a menyasszonynak semmi ajándékot venni. Így mindjárt venni kellett kis fazekat, kis tálat, kis kotlát, 2 tányért, 2 villát, 2 kanalat. A feleségem hozzáfogott, libát, ruczát vágott.”

Ő maga napszámot vállalt, árendás földet és tanyát bérelt, lovat vett, jószágot tartott, kölcsönt vett fel, és kifizette, vásárokra járt, ölfát árult; földet gyarapított, házat, tanyát, szőlőt épített, vetőgépet és cséplőgépet vett, egyszóval keményen gazdálkodott, míg a módosabb gazdaemberek sorába nem emelkedett. Közben gyermekei születtek (igen méltó utódai, tehetjük hozzá, református kántor fia szülővárosom karnagyaként vált híressé, unokái közt egyetemi tanár matematikus, zongoraművész, országos hírű karnagy szerepel), akiket támogatott, s ha gyarapodásának, sikereinek olykor irigyei is támadtak, a kellő öntudattal válaszolt. „Egy alkalommal határozottan nyilatkoztam, hogy az ösztön ellen hiába rugódoznak. Mert nekem az én Istenem oly erős kőváram és bástyám, amelyen az irígység nyelve keresztül nem hatolhat.”

De háború jött, és Trianon; Szalontát, Nagy-Zerindet és Antot, ahol élt és gazdálkodott, tanyáját és gazdaságát elcsatolták az országtól. De a szegénység, nehéz sors, erős lemondások és küzdések közt s az olykori tisztes gyarapodás mellett „annál több volt a belső melegségünk, az Istennel való békesség, amely kis szerény hajlékunkban boldogságot árasztott. Sokszor is elénekeltük esténként a XCI zsoltárt.”

Azki az fölséges Úrnak / Lakozik ótalmában, / És ez nagy hatalmasságnak / Nyugoszik árnyékában, / Ez ilyen nyilván mondhatja: / Isten az én kővárom, / Ő életemnek ótalma, / És csak őbenne bízom.

„Vigasztalás az veszedelmekben” – ez a 91. genfi zsoltár Szenczi Molnár Albert fordításában.

Kertész Gáborék, úgy tudom unokájától, a ma 94. életévében járó Kertész Lajos zongoraművésztől és zeneakadémiai tanártól, hogy nagyapjáék, ha vasárnaponként nem mehettek templomba, a távoli tanyán ünnepi ruhába öltöztek, a férfiak csizmát húztak, körülülték az asztalt, és áhítattal hallgatták a Kálvin téri rádiós istentisztelet közvetítését – Ravasz László vagy Muraközy Gyula prédikációit. S közben énekelték a zsoltárokat, a naplóíró kis billentyűs hangszeren kísérte. Ezek a régi rádiós istentiszteletek az akkor kiterjedt magyar tanyavilág néhány körzetében gondos szervezésben folytak; tudjuk a Sárospataki Református Lapok 1937-es tudósításából, amely az 1925-ben beinduló rádiós istentiszteletek hallgatásának pontos és kimunkált bodrogközi rendjét is közli.

„A tanyai kurátor összegyűjti a híveket a közeli és távoli tanyákról. Istentisztelet kezdete előtt énekelgetnek. Majd megkezdődik a rádiós istentisztelet. Együtt énekelnek, együtt imádkoznak, s nagy áhítattal hallgatják az igehirdetést. Egyik-másik vén tanyásnak, aki még ma is csudának tekinti a rádiót, olyan ez az igehirdetés, mintha maguk az Ég angyalai szólnának. Istentisztelet után még énekelnek, a perselybe beteszik adományaikat (ebből fedezik a rádió körül felmerült kiadásokat), megbeszélik a legközelebbi összejövetelt és hazamennek.”

Persze, aki tehette, begyalogolt a közeli városba, vagy mint Kelemen sógor, nagyanyám sógora a csíkoséri tanyából a dobozi úton vasárnaponként bebiciklizett a városba; a szétszórt alföldi tanyákon áram sem volt, nemhogy rádió. Kálvin utcai házunk ablaka előtt az első harangozás után sorban vonultak templomba a fekete kendős asszonyok (köztük sok rokonom), s az utcán biciklis, ünnepi ruhás emberek jártak. Kelemen sógor csokornyakkendőt is kötött, kerékpárját legtöbbször nálunk, a Kálvin utcában hagyta, és a nagycsaládban egyetlen katolikusként saját miséjére már gyalog ment.

Templom után az Otthon kávéházban vagy később a Sörpincében csatlakozott asztaltársaságához, a rang- és nyugdíjvesztett katonákhoz, és átbeszélték a világ keserű sorát. Párszor kisgyermekként vele tarthattam; ilyenkor málnát kaptam, s hallgattam a felnőttek beszélgetését. Arra bizonyosan emlékszem, hogy ott semmi újdonság nem hangzott el: hol ironikusan, hol komolyan szidták a „rendszert”, ami föl sem tűnt, mert környezetünkben senki nem akadt, aki dicsérte volna.

Utólag megtudtam, hogy a naplóíró családjával anyai dédapámék a ma már szinte archaikusnak számító keresztszülői, komasági viszonyban álltak; dédapám a naplóíró legidősebb, Gábor fiának kereszttestvére volt – ami feltehetően hasonló származást, közeli szociális helyzetet, hasonló életvitelt és társadalmi presztízst, sőt világnézeti rokonságot jelentett a református hitben. A szintén nehéz sorsú dédapámnak, ők a Zsinór utcában laktak, 11 gyermeke született, de a felnőttkort csak hat lány (legidősebbként Rozsos Erzsébet nagyanyám) és egy fiú érte meg, Rozsos dédapám atyjáról pedig, aki presbiter volt a gyulai gyülekezetben, az maradt fenn, hogy 1903-ban nyolc társával együtt a soros gondnokválasztásban szabálytalanságokat vélt fölfedezni – szószólóként vitába keveredve az elöljárósággal.

Közben azért a gyülekezetére hagyta egyik szántóját, amellyel a mai ótemetőt a gyulai egyház kiegészíthette, így a főhelyen családi sírhelyet kaptak – ahol most a családom, szüleimmel, nagyszüleimmel együtt közösen nyugszanak. Édesanyám, a jeles gyulai egyházfi, Gyarmati István főorvos mellett aktívan részt is vett a hatvanas évekre teljesen elhanyagolt ótemető rendbehozatalában, ez már a hetvenes-nyolcvanas évekre esik – amely a gondosan rendben tartott temetők közé tartozik újabb ravatalozójával együtt. (Nagyszüleimet még az új református temetőből kísértük halottaskocsival végső nyughelyükre.)

„Amit az Úrtól vettünk, azt a kis talentomot igyekeztünk gyarapítani” – írja szerényen a naplóíró, hozzátéve életvigasztalásának forrását: „Áldott legyen az a nagykegyelmű Isten a sok szenvedésért, mert ez az az iskola, amelyben meg lehet tanulni tűrni, bízni, remélni. És minden viszontagságok közt Isten akaratán megnyugodni.” Majd a végső életesszencia üzenetével búcsúzik naplóolvasó családjától: „Köszönetet mondok a küzdelmekért. Jó békesség kívánások közt válok el.”