Ingerküszöb

Már lassan négyszázhoz közelít a húsvéti Srí Lanka-i robbantások áldozatainak száma. Az egy héttel korábbi Notre-Dame-i tűzesethez képest viszont szinte senki sem küldött imákat.

Prizs, 2019. prilis 15. sszeomlik a lngol prizsi Notre Dame szkesegyhz tornya 2019. prilis 15-n. A lngok a vilghr plet fels rszben puszttanak. Az els hrek szerint a tz a restaurlsi munklatokhoz fellltott llvnyzaton, a tetszerkezetnl keletkezett s onnan terjedt tovbb. MTI/EPA/Ian Langsdon Fotó: Ian Langsdon

Már lassan négyszázhoz közelít a húsvéti Srí Lanka-i robbantások áldozatainak száma. Az egy héttel korábbi Notre-Dame-i tűzesethez képest viszont szinte senki sem küldött imákat, nincs L’Oréal, Apple vagy Louis Vuitton, giga tech- és divatcégek, amelyek milliárdokat dobtak volna össze egy pillanat alatt azért, hogy az egész világ láthassa, milyen filantrópok is ők valójában. Közel négyszáz halott áll szemben egy hatalmas értékű födémmel, a messzi áldozatok mégsem mozgattak meg senkit. A szétszaggatott keresztény áldozatok híre nem érte el az ingerküszöböt feltámadáskor, melyet ma már leginkább wellnesselős hosszú hétvégének nevez a szájhagyomány.

Négy évvel ezelőtt, 2015. április 2-án, nagycsütörtökön közel 150 kenyai keresztény diák halt meg egy terrortámadásban. 2015. január elején egy tucat embert öltek meg a Charlie Hebdo viccmagazin ellen elkövetett merényletben. A párizsi tragédiát akkor is szanaszét posztolta a sajtó és a közösségi média érző szívű népe, míg a kenyai megmaradt a külpolitikai rovatok félreeső hasábjain. A történelmi épületek, mint a párizsi Notre-Dame katedrális, szignifikáns szimbólumai kultúránknak és európai örökségünknek, ezért természetes módon az emberek érzelmileg kötődnek hozzájuk. Viszont akárhogy is: csupán egy épület, leégése pedig egyetlen emberéletet sem követelt, így helyreállítását csúnya szavakkal „első világbéli problémának” is nevezhetjük. Történelmi épületek naponta pusztulnak el, leégnek, károsodnak, legtöbbször nem is figyelünk fel rájuk, vagy el sem jut hozzánk a hírük. Emlékszik valaki arra, hogy március közepén a Saint-Sulpice is lángokban állt Párizsban?

A legnagyobb összegű adományok most francia óriáscégektől érkeznek, amelyek a gáláns összeg több mint felét később leírhatják az adójukból. Ez a szabály az ottani adótörvények szerint csak határon belüli adományokra vonatkozik, így anyagi indoka is lehet annak, hogy nem segítenek máshol. De ne legyünk rosszmájúak, hiszen milyen dolog megdobálni azt, aki segít újjáépíteni egy csodálatos templomot? Az adakozás gyorsaságát talán még egy racionális indokkal is meg lehet magyarázni: technikailag könnyen nyélbe üthető dologról van szó, kézzelfogható céllal. Adok pénzt, újjáépítik. Érthető, konkrét folyamat, nem pedig elvont utópia, mint mondjuk az óceánok megtisztítása az emberiség és a Föld jövője érdekében. Egyes vélemények szerint az összegyűlt összegből pedig pikpakk fel lehetne számolni a csendes-óceáni nagy szemétszigetet. Talán el kéne gondolkoznunk a prioritásainkon és az empátia diktálta ingerküszöbünkön.

Az emberek istenként tisztelik a kultúrát, miközben a természettel és embertársaikkal legyőzendő, kontrollálandó ellenfélként bánnak. A világon milliók szenvednek, ám senki sem siet a segítségükre, ha nincs elég figyelem és felhajtás körülötte. Mindez többek között a globális média működésének a hibája, hiszen bárki bármit mondjon is: az emberek többsége alapvetően jó szándékú és segítőkész. A Notre-Dame leégését követő, túláradó jótékonykodási hullám tisztán megmutatta, hogy az emberiség képes az együttérzésre, és jó szívvel áldoz olyan problémák megoldására, amelyeket a mai világ működése megnehezít. Nyilvánvalóan egymilliárd dollárnál többe kerülne megtisztítani a bolygónkat, és ételt nyomni minden éhező gyerek kezébe, de ha huszonnégy óra alatt ekkora globális összefogás jöhetett létre egy szeretett szimbólum visszaállításáért, akkor gondoljunk bele: mi mindenre lehetnénk még képesek?