Genetikai káosz

A finnugorokra jellemző genetikai nyomot talált egy kutatócsoport a magyar történetírásban Magna Hungariaként emlegetett területen. Ez a hír úgy jelent meg a hazai sajtóban, hogy nagy valószínűséggel a Julianus barát által egykoron meglelt magyarok genomdarabkájára bukkantak. További kutatások megerősíthetik vagy cáfolhatják ezt a feltételezést.

Évtizedek óta vitatott kérdés, hogy a nyelvrokonság megerősíthető-e genetikai módszerekkel. Azaz kimutatható-e közös genetikai örökség legközelebbi nyelvrokonainkkal, az obi-ugorokkal (a hantikkal és a manysikkal). Az már 2014-ben kiderült, hogy apai ágon (vagyis az Y-kromoszómában) van olyan komponens, amely nem jelenik meg a környező közép-európai népek génjeiben. A kutatás következő lépcsőfoka annak meghatározása volt, hogy hol bukkan még fel ez a minta. A Nature lapcsaládhoz tartozó Scientific Reports folyóiratban közölt tanulmányában az észt paleogenetikusok által irányított nemzetközi kutatócsoport 46 eurázsiai populáció mintegy ötezer tagjának mintáját vizsgálva arra jutott, hogy ez a komponens az obi-ugorok és a baskírok között fordul elő nagyobb arányban, ezenkívül megtalálható a volgai tatárok között. Vagyis a mongolok öldöklését elvileg az őshazában maradó magyarok közül néhányan túlélhették. (A kutatók régészeti ásatásokból származó és kortárs populációkból vett mintákat egyaránt vizsgáltak.)

‒ Matematikai modelljeink jelezték, hogy a mai Baskíriában akár nagyobb ugor közösség is maradhatott. Ez a régészeti eredmények és a történelmi források tükrében nem volt meglepő – tájékoztat a cikk egyik szerzője, Németh Endre. – Azonban a matematikai modellek önmagukban nem lehetnek perdöntőek. Így szükség volt olyan kutatók bevonására, akiknek a térségből nagy számban és regionális bontásban szereplő genetikai adatbázisuk van. Ezért kerestük meg az észt kutatókat, akik hatalmas adatbázissal rendelkeznek különösen a Volga–Urál térségből.

Milyen régészeti leletekre kell gondolni, amelyek erősítik a Magna Hungariával kapcsolatos feltételezéseket? Klima Lászlótól, az ELTE Finnugor Tanszékének vezetőjétől, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának tagjától tudjuk, hogy a Bolsije Tyigani (Tatársztán) mellett az 1970-80-as években feltárt magyar temetőből X. századi pénzérme ismert, tehát a honfoglalás után is temetkeztek oda. Permi kutatók a Felső-Káma vidékén számolnak magyar jelenléttel a honfoglalás után, itt a magyarokra jellemző halotti maszkok bukkantak elő. A Cseljabinszk közelében található Uelgi-tó melletti temetőben is van honfoglalás utáni magyar jellegű anyag.

De honnan tudhatjuk, hogy a több ezer kilométerre előkerült régészeti emlékek a magyarokhoz kötődnek? Mitől magyar vonatkozású például a pénzérme?

– Nem beszélnek magyarul a csontok, de az onnan előkerült leletek, a temetkezési rítusra utaló jelek nagyon hasonlítanak a honfoglalás kori temetőkben talált leletekhez – magyarázza Klima László.

Az övveretek stílusa, mintája, az előkerült szablyák kialakítása, a részleges lovas temetkezés alapján joggal gondolják, hogy nagy valószínűséggel a helyben maradt magyar közösség maradványairól van szó. Szintén nagy valószínűséggel kizárható, hogy a földből előkerült emlékek más finnugor népcsoporthoz tartozhatnak – azok ugyanis a magyaroktól eltérő módon temetkeztek. Ugyanakkor előkerültek a temetőből finnugor jellegű, de nem magyar női ékszerek, míg a környező temetőkben török népességre utaló férfimaradványokat találtak. Azaz közel egy évezreddel ezelőtt nagyon erős volt arrafelé a népek keveredése, mint ahogy napjainkban is négy finnugor és három török nyelvű nép él ott szoros kapcsolatban.

– Nagyon sok helyről kerülnek elő olyan leletek, amelyek kapcsán a magyar etnikum vetődik fel. Jelenleg az a gondunk, hogy túl sok a magyar vonatkozású lelet – vázolja a helyzetet Klima László, aki szerint a finnek is megosztottak őseikkel kapcsolatban. Negyedszázada az a nézet dívott, hogy ők döntően nyugat-európaiak, akik átvették a keletről érkezett kisebb népcsoport nyelvét. Két-három éve egy elismert finn szakember finn–sumer etimológiai szótárt publikált. Üzenetének lényege, hogy a finn a sumer rokona – szerinte több mint kétezer finn szó sumer eredetű. Ez azért is hihetetlen, mert az elmúlt százötven évben a finnugor nyelvtörténet kutatói mindösszesen 1200 közös finnugor szót szedtek össze, ebből a magyar nyelvben 650 mutatható ki!

Hányan maradhattak vissza az Urál környékén? Nem tudni. A mongoloknak nem ember kellett, hanem terület, illetve számukra hasznos iparosok. Néhány száz, esetleg pár ezer ember élhette túl a pusztítást. Ilyen létszámú közösség elméletileg évszázadokon át fennmaradhatott. Egyes dél-szamojéd csoportok létezéséről a XVIII. századig tudunk: adóösszeírások alapján csupán 500–2000 fős volt a mára kihalt közösségek létszáma.

Mondhatunk bármi biztosat a finnugor közös múltról? A nyelvrokonság bizonyos, ez a nyelvtudományban nem vitatott. Ugyanakkor nagyon kevés az adat arra, hogy hol lehetett a finnugor őshaza, mert az eltemetett embereken nem találni táblát arról, hogy milyen nyelven beszéltek. Az biztos, hogy ezt a helyet a több millió négyzetkilométer kiterjedésű eurázsiai erdőövezetben kell keresni. Egy finn szakember a közelmúltban arról beszélt, hogy az alapnyelv valahol Kelet-Szibériában alakult ki. Hatalmas területek várnak kutatásra.

Az ELTE szakembere is úgy látja, hogy az egykor ott élő finnugor nyelvű emberekből kerülhetett át ez a genetikai jellegzetesség a mai baskírokba és volgai tatárokba, de arra semmi garancia, hogy ez a csoport a magyar lett volna. Azok is lehettek. Illetve olyanok, akikről semmit sem tudunk. A régészek ugyanis több kihalt ugor csoportot feltételeznek, mert bizonyos régészeti kultúrákat nem tudnak hova tenni. Vagyis az eredmény újabb kérdéseket vetett fel.

A kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a nyelvrokonság és a genetikai rokonság közötti kapcsolat egyáltalán nem egyszerű. Annyi biztosan elmondható, hogy egyikből sem következtethetünk közvetlenül a másikra, ugyanakkor mindkét terület vizsgálata segíthet a magyarság őstörténetének jobb megismerésében. Most a genetika hozott apró eredményt.

Kelet magyarjai

A történelemkönyvekből ismert Julianus barát először 1235 májusában indult keletre, eljutott Volgai Bolgárországba, majd egy asszony útmutatásai alapján folytatta útját, és ráakadt az őshazában (Magna Hungaria) maradt magyarokra. Az elválás óta eltelt több száz év ellenére a Domonkos-rendi szerzetes megértette a magyarok beszédét. Itt olyan híreket szerzett, hogy a mongolok Európa ellen indulnak, ezért sietve hazatért – ez 1236 decemberének végére esett ‒, és beszámolt tapasztalatairól IV. Béla királynak. Nem sokkal a barát látogatása után Batu kán és Szubotáj seregei végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket kiirtották vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. A következő évben erről a tragédiáról mit sem tudva Julianus ismét útnak indult, de már nem jutott el Magna Hungariába. Egy levéllel tért haza, amelyben Batu kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel a vatikáni levéltárban 1695-ben, de akkor nem adták nyomdába az értékes beszámolót. Ötven évvel később, 1745-ben Desericzky Ince piarista szerzetes újból rábukkant a kéziratokra, és 1748-ban publikálta őket.

A Mátyás király udvarában tartózkodó humanista történetíró, Antonio Bonfini is beszámolt arról, hogy az uralkodó a keleten maradt magyarok felkereséséről beszélt. A XVI. században az Oroszországban járó diplomatáktól, kereskedőktől érkezett a hír, hogy a moszkvai udvar jogot formál Magyarország területére, mivel a Kárpát-medencei ugorok (azaz magyarok) az általuk meghódított Urál-vidéki jugorokkal azonosak. Az ugor–jugor párhuzam lényege, hogy a jugorok a vogulokkal, vagyis a legközelebbi nyelvrokonainkkal azonosak. A XVIII. század végén Sajnovics János magyar csillagász a magyar és a lapp nyelv azonosságáról írt. A XIX. században jóval délebbről is izgalmas hírek érkeztek. A Kaukázus tövében elhelyezkedő Madzsar város romjait ábrázoló metszetet publikáltak, és újra a figyelem középpontjába került Turkolly Sámuel 1725-ben írt levele a kaukázusi magyarokról. Mindez Vörösmarty Mihályt eposz írására inspirálta. Magyarvár című műve azonban torzóban maradt.

A millenniumot megelőző években újra felpezsdült a rokonkeresés. Magyar tudósok expedíciókra indultak a finnugor népek körébe, ahol nemcsak nyelvészeti, de néprajzi és antropológiai anyaggyűjtést is végeztek. Zichy Jenő gróf a Kaukázusban kutatta a magyarság és saját családja őseit. Akkor lett egyre több híve a két legismertebb alternatív elméletnek, a török–magyar és a sumer–magyar nyelvrokonságnak – és megannyi ellenfele a finnugor kapcsolatnak. Az alternatív elgondolások magyarázták a hun–magyar rokonságot, a turanista mozgalom pedig igyekezett szorosabbra fűzni az uráli és altáji népekhez fűződő kapcsolatunkat.

A Magna Hungariának nevezett terület egyébként nagyjából a mai Baskíriával azonosítható, de valószínűleg nyugati és déli irányban nagyobb kiterjedésű volt a jelenleginél. Hazai nyelvészek nem fogadják el, de Baskíriában egyesek állítják, hogy vannak magyar helységnevek. Az tagadhatatlan, hogy a honfoglaló magyarság két törzsének neve (gyarmat, jenő) a baskír törzsrendszerben is megtalálható. Ennél több biztosnak mondható baskír–magyar szóegyezés azonban nincs.