Hanyatló Hollywood

Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez.

Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez Forrás: InterCom

Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez, amikor még minden romlatlannak és csillogónak tűnt, és léteztek még igazi filmsztárok. Teljesen más, mint amit megszokhattunk tőle, nem dominálnak benne a harsány, pörgős párbeszédek és a túltolt vérgőzös erőszak, a történet sem valakinek a küldetés- és/vagy bosszúeposza.

Hollywood, 1969. Az álomgyár átalakulóban van, a bibliai eposzok és a befutott, megbízható sztárok ideje lejárt, divat lett a merészség és a kiszámíthatatlanság, feltörekvő rendezők és teljesen ismeretlen, új színészek hirdetik a szabad szellemet. A stúdiók és a filmes mogulok nem tudják, hogy merre tovább, és mit kezdjenek a bevált zsánerek visszaszorulásával. Jönnek az európaiak, hogy jól felforgassák az állóvizet például spagettiwesternjeikkel, a fiatalok kezdik kiszorítani a nagy öregeket.

A Volt egyszer egy… Hollywood főszereplője egy karrierje végéhez közeledő sztár, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és az ő dublőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Dalton már az első pillanatokban szembesül azzal, hogy a karrierjének vége. Sosem volt óriási filmcsillag, most viszont már csak tévésorozatok lecserélhető főgonoszát játszhatja el, akit aztán mindig legyőz az aktuális hős. Hű társa és barátja, Booth is érzi a változás szelét, neki is leginkább sofőrszerepek jutnak látványos kaszkadőrmutatványok helyett, de őt ez annyira nem izgatja. A film 161 perce nagyjából arról szól, hogy ők ketten csapódnak ide-oda Hollywoodban, forgatásokra, kocsmákba, moziba, vagy csak autóznak a melankolikus fényreklámokkal kivilágított utcákon. A néző kedvére „kukkolhat”: forgatásokat, hollywoodi otthonokat láthatunk olykor őrült hosszú snittekben és különösebb történés nélkül, amíg el nem jutunk a brutális végkifejletig. A Volt egyszer egy… Hollywood azonban ennél sokkal mélyebb rétegekben is hat.

Hollywood egyszerre elérhetetlen és kiismerhetetlen, a díszletek mögött pedig olyasmit is meg lehet látni, ami kiábrándító, netán elborzasztó. Dalton szomszédságában lakik az ifjú lengyel rendező, Roman Polański gyönyörű feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie). 1969-et írunk, zajlik a vietnami háború, Amerika a Holdra készül, virágoznak a hippimozgalmak az utcákon és a filmvásznon egyaránt (Szelíd motorosok), és mozgolódik Charles Manson: ebben az évben vesztette el Hollywood örökre az ártatlanságát egy brutális tragédia következtében – talán éppen azért, mert hajlamos nem észrevenni, ami az orra előtt zajlik. Lassan és sokszor rosszul reagál a külvilág változásaira, ez pedig nem csupán a hatvanas évekre, de Hollywood jelenére is halmozottan igaz. Ezt a kettősséget mutatja be briliánsan Quentin Tarantino: szétdarabolja a valóságot egymástól független darabkákra, a látszólag különálló rétegek pedig az események hatására egymásba fonódnak a végkifejletben.

Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez
Fotó: InterCom

Feltűnnek a korszak ikonjai, Bruce Lee, Steve McQueen és a már említett Charles Manson, de mint már oly sokszor, Tarantino most is mellékszerepre ítélt, kitalált figurákból csinál főhősöket. Rick Dalton maga a haldokló

Hollywood, borzasztóan küzd azért, hogy kimásszon a gödörből, Cliff Booth a nyers erő. Nincsenek különösebb morális problémái, nem fél semmitől, de nem is jut semmire. Sharon Tate pedig igazi angyal, akinek ismerjük tragikus sorsát, ám a film történéseiben nincs sok szerepe.

A kamera szeret elidőzni makulátlan szépségén és sugárzó mosolyán, ő maga Hollywood, az az áttetsző romlatlanság, amelynek ma már nyoma sincs a filmiparban, hiszen brutálisan kivégezte a mocskos valóság.

A rendező fantasztikus érzékkel bánik a színészeivel: visszahozta már John Travoltát a süllyesztőből, kultszínészt faragott Samuel L. Jacksonból, és két Oscart nyújtott át az addig ismeretlen, osztrák Christoph Waltznak, DiCaprio pedig még színesebb, mint Martin Scorsese keze alatt szokott lenni. A filmipar talán két legnépszerűbb színészének viszont jól áll az öregedés, és még örülnek is annak, hogy a kilencvenes évek lányszobáinak faláról közös kocsiban furikázásig jutottak. DiCaprio karaktere ugyan sokkal nagyobb ívet jár be, nagyszerűen ripacskodik, lubickol a szerepben, míg Pitt jóval eszköztelenebb, mégis talán az ő laza alakítása átütőbb egy fokkal. A nézőnek olyan érzése támad, mintha a színész saját magát játszaná. A párbeszédek nem harsányak, nincsenek telenyomva idézhető geggel, de roppant jól meg vannak írva.

A Volt egyszer egy… Hollywood egy letűnt kor szomorú emlékezete. A képkockákon megjelenő neonreklámok, autók, ruhák és minden, már-már túlzottan megkonstruált apróság, a képeslapszerű részletgazdagság és a Tarantinónál megszokott kiváló zene a történetmesélés részévé válnak.

A rendező mindent finoman adagol. Lassan, ráérősen fejti fel, milyen őrült veszélyeket rejt a valóság és a fikció összemosása. Tudjuk, hogy az illúziókon túl valami borzalmas dolog közeledik, de még így is képes meglepni bennünket, és felmosni velünk a padlót.

(Volt egyszer egy… Hollywood, amerikai–angol krimi, dráma, 159 perc. Rendező: Quentin Tarantino. Forgalmazó: InterCom. Magyar premier: augusztus 15.)