Fotó: InterCom
Feltűnnek a korszak ikonjai, Bruce Lee, Steve McQueen és a már említett Charles Manson, de mint már oly sokszor, Tarantino most is mellékszerepre ítélt, kitalált figurákból csinál főhősöket. Rick Dalton maga a haldokló
Hollywood, borzasztóan küzd azért, hogy kimásszon a gödörből, Cliff Booth a nyers erő. Nincsenek különösebb morális problémái, nem fél semmitől, de nem is jut semmire. Sharon Tate pedig igazi angyal, akinek ismerjük tragikus sorsát, ám a film történéseiben nincs sok szerepe.
A kamera szeret elidőzni makulátlan szépségén és sugárzó mosolyán, ő maga Hollywood, az az áttetsző romlatlanság, amelynek ma már nyoma sincs a filmiparban, hiszen brutálisan kivégezte a mocskos valóság.
A rendező fantasztikus érzékkel bánik a színészeivel: visszahozta már John Travoltát a süllyesztőből, kultszínészt faragott Samuel L. Jacksonból, és két Oscart nyújtott át az addig ismeretlen, osztrák Christoph Waltznak, DiCaprio pedig még színesebb, mint Martin Scorsese keze alatt szokott lenni. A filmipar talán két legnépszerűbb színészének viszont jól áll az öregedés, és még örülnek is annak, hogy a kilencvenes évek lányszobáinak faláról közös kocsiban furikázásig jutottak. DiCaprio karaktere ugyan sokkal nagyobb ívet jár be, nagyszerűen ripacskodik, lubickol a szerepben, míg Pitt jóval eszköztelenebb, mégis talán az ő laza alakítása átütőbb egy fokkal. A nézőnek olyan érzése támad, mintha a színész saját magát játszaná. A párbeszédek nem harsányak, nincsenek telenyomva idézhető geggel, de roppant jól meg vannak írva.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!