Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez, amikor még minden romlatlannak és csillogónak tűnt, és léteztek még igazi filmsztárok. Teljesen más, mint amit megszokhattunk tőle, nem dominálnak benne a harsány, pörgős párbeszédek és a túltolt vérgőzös erőszak, a történet sem valakinek a küldetés- és/vagy bosszúeposza.

Sátáni gyűlölet, isteni szeretet
Fraknói Vilmos béketörekvéseinek bemutatása arra is figyelmeztet minket, hogy az emberi élet és a békés építkezés fontosabb, mint a pusztító háború.