Kilencedik rendezése talán eddigi legszemélyesebb alkotása Quentin Tarantinónak. Óda a filmkészítéshez, Hollywood aranykorához, a hatvanas évekhez, amikor még minden romlatlannak és csillogónak tűnt, és léteztek még igazi filmsztárok. Teljesen más, mint amit megszokhattunk tőle, nem dominálnak benne a harsány, pörgős párbeszédek és a túltolt vérgőzös erőszak, a történet sem valakinek a küldetés- és/vagy bosszúeposza.
Hollywood, 1969. Az álomgyár átalakulóban van, a bibliai eposzok és a befutott, megbízható sztárok ideje lejárt, divat lett a merészség és a kiszámíthatatlanság, feltörekvő rendezők és teljesen ismeretlen, új színészek hirdetik a szabad szellemet. A stúdiók és a filmes mogulok nem tudják, hogy merre tovább, és mit kezdjenek a bevált zsánerek visszaszorulásával. Jönnek az európaiak, hogy jól felforgassák az állóvizet például spagettiwesternjeikkel, a fiatalok kezdik kiszorítani a nagy öregeket.
A Volt egyszer egy… Hollywood főszereplője egy karrierje végéhez közeledő sztár, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és az ő dublőre, Cliff Booth (Brad Pitt). Dalton már az első pillanatokban szembesül azzal, hogy a karrierjének vége. Sosem volt óriási filmcsillag, most viszont már csak tévésorozatok lecserélhető főgonoszát játszhatja el, akit aztán mindig legyőz az aktuális hős. Hű társa és barátja, Booth is érzi a változás szelét, neki is leginkább sofőrszerepek jutnak látványos kaszkadőrmutatványok helyett, de őt ez annyira nem izgatja. A film 161 perce nagyjából arról szól, hogy ők ketten csapódnak ide-oda Hollywoodban, forgatásokra, kocsmákba, moziba, vagy csak autóznak a melankolikus fényreklámokkal kivilágított utcákon. A néző kedvére „kukkolhat”: forgatásokat, hollywoodi otthonokat láthatunk olykor őrült hosszú snittekben és különösebb történés nélkül, amíg el nem jutunk a brutális végkifejletig. A Volt egyszer egy… Hollywood azonban ennél sokkal mélyebb rétegekben is hat.
Hollywood egyszerre elérhetetlen és kiismerhetetlen, a díszletek mögött pedig olyasmit is meg lehet látni, ami kiábrándító, netán elborzasztó. Dalton szomszédságában lakik az ifjú lengyel rendező, Roman Polański gyönyörű feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie). 1969-et írunk, zajlik a vietnami háború, Amerika a Holdra készül, virágoznak a hippimozgalmak az utcákon és a filmvásznon egyaránt (Szelíd motorosok), és mozgolódik Charles Manson: ebben az évben vesztette el Hollywood örökre az ártatlanságát egy brutális tragédia következtében – talán éppen azért, mert hajlamos nem észrevenni, ami az orra előtt zajlik. Lassan és sokszor rosszul reagál a külvilág változásaira, ez pedig nem csupán a hatvanas évekre, de Hollywood jelenére is halmozottan igaz. Ezt a kettősséget mutatja be briliánsan Quentin Tarantino: szétdarabolja a valóságot egymástól független darabkákra, a látszólag különálló rétegek pedig az események hatására egymásba fonódnak a végkifejletben.
