A Nobel-díjas nyertesek nevét szokás szerint október első hetében hozzák nyilvánosságra. A kémiai díjazottak kihirdetését úgy húsz éve fokozott izgalommal várom, amiben Hargittai István a ludas. Arra már nem emlékszem, hogy nekem mondta-e, előadásán hallottam-e, valamelyik cikkében olvastam-e, de megtapadt bennem, hogy a magyar kémikusok közül Furka Árpád szerves kémikus a legnagyobb esélyes. Volt szerencsém hosszan beszélgetni Furka Árpáddal, mint ahogy a Mozaikokból egy élet című legújabb Hargittai-kötet néhány másik szereplőjével is, de a többséggel ez azért nem adatott meg.
Találomra néhány elem. Wigner Jenő diákéveiről közölt 1964-ben riportot az Élet és Irodalom, amelyet az 1963-as fizikai Nobel-díjas a tudomány határairól szóló írása egészített ki. Kell ahhoz jó adag önbizalom, hogy valaki végzős vegyészhallgatóként Moszkvából cikkben írja le a Wigner-cikk ébresztette gondolatait. Hargittai István leírta, megjelent, majd néhány héttel később Wigner Jenőtől hatalmas paksamétát kapott Moszkvában. Elindult a több évtizeden átívelő laza barátság, amely egyetlen személyes találkozásban csúcsosodott ki. Megtudhattuk, hogy a fizikust Vörösmarty Mihály inspirálta arra, hogy igyekezzen valami maradandót alkotni. Teller Edét 1996-ban, stanfordi otthonában látogathatta meg a szerző. Nehezen indult a beszélgetés, egészen addig, amíg kiderült, hogy a látogató ismeri Kösztler Artúr Sötétség délben című könyvének Tellerre gyakorolt hatását. A szerző üzenete: Teller meg akarta védeni a szabad világot és különösen az Egyesült Államokat a szovjet veszélytől. Ezért a barátait is képes volt feláldozni a hidrogénbomba atyjaként emlegetett, magyar származású fizikus.
A Svédországban élő Klein György évtizedeken át volt az orvosi Nobel-díj döntéshozói között – talán ezért nem érdemelte ki az elismerést. Őt irritálta a díj aránytalanul nagy tekintélye. Nobelitis névvel illetett betegségnek tartotta, amikor valakinek, aki közel került a díjhoz, vagy úgy gondolta, hogy közel került hozzá, csak akörül forogtak a gondolatai.
