Az ellenzék magyargyűlölete

Botrány botrányt ér a Tisza Párt háza táján. Nem elég az adatszivárgási ügy, a napokban felkapta a sajtó az augusztus végén Münchenben megrendezett Tisza-sziget-találkozón elhangzottak hírét. E fórumon Kéri László, Petschnig Mária Zita és Kátai István, a csúfos kudarcba fulladt ellen-Tusványos kezdeményezője mellett Gáspárik Attila, az erdélyi kulturális szféra ismert figurája tartott előadást és mondott hajmeresztő dolgokat.

Gáspárik Attilát 1993 nyarán hallgattam először a negyedik Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, ahol előadótársával többek között abból az elképzelt szituációból próbáltak humort csiholni, hogy Csurka István és Corneliu Vadim Tudor együtt szidják Soros Györgyöt. Az nyilván nem zavarta őket, hogy míg Csurka a rendszerváltás szorgalmazója és az ellenzék egyik profetikus ideológusa volt, addig Vadim Tudor Ceausescu lelkes támogatója Adrian Paunescuval együtt. Mint ahogy az sem, hogy míg Csurka Istvántól soha nem hallottunk bírálatot a személyelvű autonómia elvén alapuló magyar kisebbségi törvényről, addig Vadim azt hirdette, hogy a székely falvakban ágyúval kell rendet tenni, az országot pedig csak Kalasnyikovval lehet kormányozni.

A nemzetállamokat és a nemzeteket megszüntetni igyekvő, az európai lakosságcserét s a kontinens iszlamizációját minden síkon, pénzzel, szervezőerővel, valamint propagandával támogató Soros ugyebár a román és magyar soviniszták ártatlan áldozataként tűnik fel a gáspáriki prizmában. Mielőtt bárki azzal érvelne, hogy ez több, mint harminc évvel ezelőtti történet, érdemes jelezni, hogy az álfilantróp nemzetellenes törekvései már akkor kitapinthatók voltak. (Lásd például Zacsek Gyula emlékezetes Termeszek rágják a nemzetet, avagy gondolatok a Soros-kurzusról és a Soros-birodalomról című írását a Magyar Fórum 1992. szeptember 3-i számában.)

Az, hogy Gáspárik hévvel és meggyőződéssel szónokolt a Tisza Párt szimpatizánsainak az elszakított magyarok szavazati joga ellen, nem meglepő, hasonló szólamokat hallottunk másoktól is határon innen és túl.

Szomorú, de való, hogy akadnak magyar származású, magyarul anyanyelvi szinten kommunikáló emberek Jakab Pétertől Gyurcsány Ferencen át Gáspárik Attiláig, akik számára természetes, hogy a Nyugaton élő magyar vendégmunkások másutt adóznak, de szavaznak a magyarországi választásokon, viszont azok szavazati jogát megvonnák, akiknek felmenői itt a Kárpát-medencében védték és gyarapították a hazát s teszik ezt ők maguk ma is.

Mindössze azért, mert a Trianonban ránk kényszerített határokon kívül születtek. Gáspárik-féléknek a nemzeti összetartozás, a Kárpát-medencei szintű magyar politikai akaratképzés, az összmagyar nemzetstratégia létparancsa teljesen mellékes vagy egyesen irritáló.

Ennél is mellbeverőbb fordulat, amikor Gáspárik azon vélekedésének ad hangot, miszerint ha egyszer Románia nemzetállamot építene, akkor az erdélyi magyarok választhatnának a németországi mosogatás meg az anyaországi „nem lopós román” státusz között. Utóbbit nem kommentálom, védje más az elnyomóinkat a lopás kollektív vádjával szemben, azt viszont hadd kérdezzem meg, hogy mégis mit csinált Románia 1920 óta, ha nem a nemzetállamot építette, alkotmányjogilag kodifikálva már 1923-ban a célprogramját? Tette ezt tervszerűen és következetesen, tudatos asszimilációs politikával, a magyarok kisemmizésével, a közösségi vagyonok elkobzásával, az etnikai színezetű koncepciós perek sorával, az önálló állami magyar egyetem megszüntetésével, majd az újraindítás jogi megakadályozásával, az ideológiavezérelt, hamisított történelemoktatással, a magyar kisebbség lelki és nemegyszer fizikai terrorizálásával.

A nemzetállam építése egyébként nem ezt jelenti. Ez a nemzetépítés vadhajtása. A nemzetállamban való gondolkodás még csak nem is integrálja szükségképpen a más nyelvűek diszkriminálását. A nemzetállam építése szuverenitásvédelmet jelent elsősorban, ellenállást a birodalmi törekvésekkel szemben és tudatos, önérdekű jövőalakítást. Azt, amit a Gáspárikék által oly gyűlölt Orbán-kormány tesz, nem mellesleg a kisebbségi jogok messzemenő tiszteletben tartása mellett.

Az önmaga hatása alá került szónok szerint Trianonban egy magyar álom teljesült be, az egységes magyar állam kisebbségek nélkül. Íme, hová lehet jutni a nemzetellenes nagyotmondás spirálján!

A balliberálisok azzal kezdték, hogy megérdemeltük Trianont, mert elnyomtuk a kisebbségeinket (e hamis tézist Szekfű Gyula cáfolta a legmeggyőzőbben Állam és nemzet című művében). Folytatták azzal, hogy Trianon igazságos volt, lásd Bauer Tamás agymenéseit. Gáspárik odáig jut, hogy magyar álomnak nevezi a szétmarcangoltatásunkat.

Írt ő már korábban is mellbeverő dolgokat a magyarság legnagyobb történelmi tragédiája kapcsán. Odáig jutott, hogy tagadja magát a „Trianon-traumát”, szerinte az csak a Rogán-művekben létezik. Miközben egyenesen elképzelhetetlen egy olyan egészséges, normális nemzeti közösség, mely ne élné meg traumaként azt, hogy elrabolják ezeréves országának több mint kétharmadát, az idegen elnyomás alá került részét máig nyomorgatják, azt pedig, ami megmaradt, módszeresen kirabolják s ellenséges országok gyűrűjébe zárják. Gáspárik nyilván saját közönyösségét vetíti ki az egész nemzetre.
Mindez nem elég, leszólja Márait, akinek gondolkodásmódja egyébként közös nevező lehetne a magyarság nemzetben gondolkodó és kozmopolita része, ha úgy tetszik a népiek és urbánusok között.

Jut az áldásból Wass Albertnek is, aki nemcsak az egyik legnagyobb magyar író, hanem szimbólum is. A nemzeti elhivatottság, az értékrendi következetesség, az állhatatosság szimbóluma. Ő volt az, aki a legreménytelenebb körülmények között is megtalálta a hatékony nemzetszolgálat útját, nemcsak remekművek sorával gazdagította a magyar kultúrát, de közösséget szervezett, lényeglátó publicisztikák sokaságát jegyezte (már a hatvanas évek elején rámutatott például arra, amit a politikának a színfalak mögötti részét is figyelembe vevő elemzők szoktak hangsúlyozni, s ami Donald Trump színre lépéséig meglehetősen precízen írta le a valóságot, tételesen hogy az egyesült államokbeli két nagy pártot ugyanaz a háttérhatalom mozgatja).

Mindemellett eredményesen szállt szembe a román történelemhamisító propagandával, nem véletlen, hogy a nacionál-kommunista bukaresti hatalom több merényletet is megkísérelt ellene, nem elégedtek meg azzal, hogy távollétében egy koncepciós perben halálra ítélték. Aki közelebbről megismeri a peranyagot, tudhatja, hogy légből kapott, abszurd vádakkal illették, nyilvánvaló politikai indíttatásból. Mit tesz ezek után Gáspárik Attila, amellett, hogy leantiszemitázza azt az írót, akinek minden művéből mélységes emberszeretet sugárzik? Átvéve a magyarellenes román retorikát, háborús bűnösnek nevezi.

Hogy Erdélyben is vannak kozmopolita, Stockholm-szindrómás, a magyar nemzeti gondolkodást zihálva gyűlölő, fröcsögő balos értelmiségiek, azt eddig is tudtuk. De milyen érdekes, hogy ezek a Tisza Párt körül bukkannak most fel!

Joggal kérdezhetnénk, hogy a Wass Albertet előszeretettel idéző és az elszakított magyarok szavazati jogát elvi síkon támogató pártelnök mit szól mindehhez, de a kérdésben benne lenne egy teljességgel indokolatlan előfeltevés: a koherencia igénye. Miközben a Tisza Párt eddigi működése világosan igazolta, hogy ennek a politikai alakzatnak nemcsak koherens világképe nincs, de bármiféle elvi következetessége sem. Hosszan lehetne sorolni a példákat kezdve a mentelmi jog eltörlésétől, amit e jog mögé bújás követett, folytatva az Ukrajnával, a migrációval s a genderrel kapcsolatos nyilatkozatokkal, amelyeket ellenkező irányba mutató szavazás, illetve a csipkejózsikás Bódis Kriszta előtérbe állítása követett.

Joggal tehetjük fel a kérdést magunkban, hogy meddig lehet ezt csinálni, meddig lehet abban bízni, hogy a győzelemhez elég a választók szüntelen hergelése?

A jelek szerint Magyar Péter megbízói is feltették ezt a kérdést maguknak. Mi más állhat azon hírek mögött, hogy lecserélnék az ellenzék hibát hibára halmozó, katasztrofális káderpolitikájú, egyre inkább vállalhatatlan vezetőjét Budapest főpolgármesterére?