Harminc éve hunyt el Varga Béla

Miután 1947 nyarán Nagy Ferenc miniszterelnököt a kommunisták emigrációban kényszerítették, Varga Bélának is menekülnie kellett.

Varga Béla (1903. február 18.–1995. október 13.) szegényparaszti család gyermekeként látta meg a napvilágot a Győr vármegyei Börcsön. Édesapja Varga Ferenc gazdálkodó, édesanyja Somogyi Mária volt. A család hét-nyolc holdnyi földdel rendelkezett, a szülők öt gyermeket neveltek fel. Közöttük az elsőszülött volt Varga Béla, aki később – öccséhez, a jezsuita szerzetes Andorhoz hasonlóan – a katolikus papi pályát választotta. A családfő, Varga Ferenc az Osztrák–Magyar Monarchia altiszti iskoláját végezte el, s sokáig ebben a pozícióban szolgált. Németül kitűnően beszélt, de angolul is megtanult, mivel két alkalommal az Egyesült Államok területén volt kénytelen munkát keresni. Pennsylvaniában élt, németek lakta területen, s egy acélgyárban dolgozott. Többször fölmerült, hogy a családot is magával viszi, de felesége betegsége miatt erre nem került sor.

Varga Béla elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Győrött a bencés gimnáziumban tanult. Ott határozta el, mivel már akkor mindennap ministrált, és nagy hatással volt rá tudós történelemtanára, hogy a papi pályára lép. Egész életében arra törekedett, hogy falusi lelkészként szolgálja a magyar parasztságot. Úgy vélte ugyanis – sok kortársához hasonlóan –, hogy a magyarság nemzetfenntartó ereje a parasztság. Gyermekkorára később a következő szavakkal emlékezett. „Büszke vagyok, hogy szegénynek születtem, mert megtanultam szeretni a hazámat, a szegény embereket és megtanultam dolgozni. Úgy dolgoztam, mint szegény ember a hazámért, amelyért az életünket is feláldozhatjuk. Gazdag lenni soha nem akartam, csak annyit kívántam magamnak, hogy abból megélhessek, és tudjak másokon is segíteni. Példát kaptam a szülőfalumtól, az ott élő szegény emberektől. Egész életemben arra törekedtem, hogy megtanítsak mindenkit a hazaszeretetre.”

Az 1918–19-es események (a történelmi magyar állam megszűnése, a polgári forradalom csődje és a kommunista tanácsköztársaság diktatúrája) mélyen megrázták, ezért 1921-ben csatlakozott azokhoz a felkelőkhöz, akik Sopront és környékét igyekeztek Ausztriától visszaszerezni, és kikiáltották a kérészéletű – és inkább komikus, semmint valós államkísérletnek tekintendő – Lajtabánságot. Nem sokkal később Boldog IV. Károly király visszatérését is támogatta, fegyverrel harcolt a budaörsi csatában. A két háború között is monarchista maradt, támogatta a királyságot, mint államformát. Tegyük hozzá: ezzel olyannyira nem volt egyedül, hogy 1920-ban, Horthy Miklós kormányzóvá választása idején a püspöki karnak mindössze két olyan tagja volt (Prohászka Ottokár és Zadravecz István), aki támogatta, hogy a királyi trón ne kerüljön betöltésre. A katolikus püspökök akkoriban nemcsak monarchisták, de kifejezetten legitimisták voltak, vagyis a Habsburg-dinasztia trónigényét támogatták.
Ezeket az éveket követően Varga Béla a veszprémi szeminárium diákja lett, ahol tanulmányai végén Rott Nándor püspök szentelte pappá, s előbb egy faluba, majd Várpalota városába helyezte segédlelkésznek. Ezeken az állomáshelyein megtapasztalhatta a magyar falu problémáit (amelyeket persze gyerekkorábból már részben ismert) éppúgy, mint a városi munkássággal kapcsolatos komoly kihívásokat és a körükben megfigyelhető szociáldemokrata befolyást, amelyet igyekezett ellensúlyozni. Nem sokkal később Balatonboglár plébánosává nevezték ki. Ez fordulópontot jelentett az életében, hiszen a következő évtizedekben itt szolgált, s politikai orientációját és közéleti szereplését is ez az időszak alapozta meg. Megismerkedett a környéken birtokokkal rendelkező Gaál Gasztonnal, aki újjászervezte a Független Kisgazdapártot, amelynek – természetesen egyházi elöljárója engedélyével és támogatásával – Varga Béla is a tagja lett. A településen templomot építtetett, művelődési házat hozott létre, a második világháború idején pedig a lengyel menekülteknek szervezett iskolát, illetve adott szállást közülük sokaknak.

A második világháború kirobbanásakor, Lengyelország német megszállása idején tízezres nagyságban kerestek menedéket lengyel menekültek hazánkban. Az ő lelkipásztori, szellemi, és természetesen anyagi-fizikai ellátásukba kapcsolódott be Varga Béla plébános, aki ekkoriban közvetlen munkakapcsolatba került idősebb Antall Józseffel, akit már első kápláni szolgálati helyéről ismert. A rendszerváltozás utáni első miniszterelnök édesapja, a későbbi újjáépítési miniszter abban az időben a lengyel menekültek ügyéért felelős kormánybiztosként tevékenykedett, és szintén kisgazda politikus volt. Varga Béla nemcsak lengyel politikusokat, katonai vezetőket, valamint egyházi és értelmiségi körökből kikerülő menekülteket, de nőket, gyermekeket és üldözött zsidókat is segített. Utóbbiakat hamis papírral ellátvaigyekezett biztonságos helyre, elsősorban Nyugat-Európába juttatni. Az itt élő lengyel fiatalok számára megszervezte az országban akkor egyetlenként létrehozott lengyel középiskolát is, éppen az általa nem sokkal korábban építtetett művelődési ház átalakításával.

A német megszállók és a szovjet megszállók egyaránt gyanakodva figyelték a tevékenységét 1944–45-ben. 1944 novemberében a jezsuiták pesti rendházában bujkált, ahol Raoul Wallenberggel is kapcsolatba került, s együttműködött Stern Samuval, a budapesti zsidó tanács elnökével. A már 1939 óta országgyűlési képviselő Varga Béla 1945 áprilisában bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe is, és bekapcsolódott a kisgazdapárt újjászervezésébe, annak vezetőivel együtt. Elsősorban Tildy Zoltánnal, Kovács Bélával, Nagy Ferenccel ápolt jó kapcsolatot. A párton belül szorgalmazta a budapesti helyhatósági választásokat, valamint határozottan föllépett az ellen, hogy a kisgazdák ezem a politikai megmérettetésen, amelyet a parlamenti választások „főpróbájának” tekintettek, közös listán induljanak a baloldali pártokkal. Az 1945 októberi fölényes fővárosi győzelem, amelynek eredményeként a Független Kisgazdapárt a szavazatok több mint felét szerezte meg, őt igazolta. Erről később így fogalmazott: „A győzelem után óriási ünneplés volt. Az a hír járta, hogy másnap Vorosilov tajtékzott, maga elé rendelte a kommunista vezetőket, hiszen őt is félrevezették. Állítólag Rákosit – a szóbeszéd szerint – fenékbe rúgta. A pártom vezetőit is elragadta a nép mámoros ünneplése. Elsősorban azokat, akik nem bíztak bennem. Már hittek abban, ha itt tudtunk győzni, akkor az országos választáson is győzhetnénk. Ez be is következett, hiszen az országos választáson 57 százalékot kaptunk – az oroszok jelenlétében, egy vesztes háború után lelkileg összetört emberekkel. Erre a választásra a kommunisták erőteljesebben összpontosítottak. […] Az országos választáson aztán kirobbant a nép antikommunista érzelme. Néhol vidéken összetűzésekre került sor, az orosz hadsereg nyíltan a kommunisták mellé állt. Minket üldöztek, gyűléseinket megzavarták.”

A kommunista diktatúra kiépítése a megszálló szovjet haderő támogatásával 1946 márciusától kezdődően újabb fázisba lépett, s megindult a kisgazdapárt külső támadásokkal és baloldali segítséggel való földarabolása. Ebben az időszakban Varga Béla a katolikus és értelmiségi csoportjait szervezte és vezette a pártnak, s miután Tildy Zoltán miniszterelnök köztársasági elnök, Nagy Ferenc parlamenti elnök pedig kormányfő lett, a nemzetgyűlés elnökévé választották. Ezt a posztot – amelyről soha nem mondott le – 1946. február 7-tól 1947. július 3-ig töltötte be. Hangsúlyozni kell, hogy az 1945 novemberében legitimen megválasztott magyar törvényhozás elnöke volt. Azt a választást pedig a szavazatok csaknem hatvan százalékának megszerzésével az Isten, haza, család jelmondattal kampányoló Független Kisgazda párt nyerte meg, míg a kommunisták 1947 augusztusában már csak csalással tudták megszerezni a választásokon az első helyet, azonban akkor is csak mindösszesen huszonkét százalékot értek el. De a kékcédulás választások már nem demokratikus keretek között zajlottak! Így a valóban demokratikusan megválasztott magyar népképviseleti parlament elnöke Varga Béla volt, aki a fölhatalmazását – igaz, közvetve, de – a magyar választóktól nyerte.

Miután 1947 nyarán Nagy Ferenc miniszterelnököt svájci tartózkodása idején a kommunisták zsarolással lényegében megfosztották posztjától, őt magát pedig emigrációban kényszerítették, Varga Bélának is menekülnie kellett, hiszen arról értesült, hogy már előkészületek történtek a letartóztatására. Június 2-án a magyar–osztrák határon keresztül előbb Salzburgba, majd Svájcba, végül Írországon keresztül az Egyesült Államokba távozott, mégpedig egyházi elöljárójának, Bánáss László veszprémi püspöknek az engedélyéjével. Fontos hangsúlyozni, hogy mint a törvényesen megválasztott magyar parlament vezetője, vagyis a magyar népszuverenitás képviselőjeként, ment külföldre és tevékenykedett ott. Politikai vezetőként megszervezte és elnökként vezette a Magyar Nemzeti Bizottmányt, amelyet egy időben kvázi potenciális emigráns kormányként kezeltek, s amelynek az álláspontját az ENSZ-ben is meghallgatták, az amerikai politikusok pedig kifejezetten támogatták.

Varga Béla Kapronczay Károly történésznek adott életinterjújában erről a következőket mondta. „1947 augusztusában kezdtük el tevékenységünket, a Magyar Nemzeti Bizottmány megszervezését. Óvatosan, lépésről lépésre szerveztünk, építettük fel az emigráció legjelentősebb képviseletét, amely együtt maradt a hidegháború kitörésének idején, és a hidegháború egész ideje alatt. A Magyar Nemzeti Bizottmány népszerűségnek örvendett az emigráns és a régebben kint élő magyarok körében. Mindenki örült neki, hogy van egy olyan magyar szervezet, amelyet az Egyesült Államok is elismert. Az amerikaiak gratuláltak nekünk, hiszen – amint külön is mindig hangsúlyozták – a magyarok voltak az elsők, akik demokratikus alapon teremtették meg szervezetüket, fogták össze erejüket.” Hozzátette: „Biztos voltam abban, hogy a kommunizmus az emberi természettel ellentétes, ezért előbb-utóbb legyőzi önmagát.” Varga Bélát, a magyar emigráció legnagyobb legitimitással rendelkező
vezetőjét az 1956-os forradalom után hazánkból távozni kényszerült magyar menekült politikusok is fölkeresték, s újjászervezett ernyőszervezetük élére szintén őt választották. 1991-ben – már nagybetegen – Magyarországon telepedett le és négy évvel később itt hunyt el.

A magyar alkotmányosság fontos pillanata volt, amikor az 1990-es szabad választások után – amelyet az Antall József vezette, polgári elkötelezettségű Magyar Demokrata Fórum nyert meg – fölszólalt a parlament alakuló ülésén, ahol mint a kommunista diktatúra előtt utolsóként megválasztott, demokratikus fölhatalmazással rendelkező magyar törvényhozás elnöke mintegy átadta mandátumát az újonnan demokratikusan megválasztott törvényhozásnak. Legendássá vált történelmi beszédében az alábbiakat mondta. „A kibontakozott szabadság fényét ne sötétítse el a pártoskodás. Magyarország, talán különösen az utolsó 150 évben, megmutatta a világnak, milyen nagy és sokszor kiszámíthatatlan tehetség rejlik egyéniségeiben, a legkülönbözőbb alkotások, felfedezők, írók, művészek és gondolkodók terén. De őszintén tudnunk kell, hogy a pártoskodás, az úgynevezett turáni átok mennyit ártott nemcsak hírnevünknek, hanem magunknak. Álljon a magyar nép büszkesége és ennek következményeképpen hírneve a világban emberségében, tartsa tiszteletben nemcsak a más ember véleményét, hanem személyiségét is. Nemcsak a Szentlélek ihlette kiváltságaimban, hanem a súlyos magyar történelmi tragédiák tudatában, nemcsak mint katolikus pap, hanem mint magyar ember kívánom a megértést és a megbocsátást. Az emberszeretet nem humanista szólam, amilyet kiejteni könnyű, hanem nehezebb, mint a gyanú, irigység, az ellenségeskedés. Bocsássuk meg a mások vétkeit, érezvén és tudván a magunkéit! Ez a kis ország feladata. Ettől nőjön nemcsak a híre a világban, hanem az, ami sajnos a családi életben és a közéletben még ma is hiányos, az igazi, mélyen fekvő önismeret és az abból fakadó igazi magyar önbizalom. […] Igen tisztelt Képviselőház! Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek, ami maradandó, az, amit az igazságszerető magyar szellem és a becsületes magyar emberszeretet megtett, megvédett és megőrzött. 1947-ben, amikor hazámat elhagytam, az országra elnyomatás éjjele borult. A Magyar Köztársaság elnöke ez évtől kezdve nem tudta többé államfői jogait szabadon gyakorolni. Így az 1946. évi köztársaság létesítéséről szóló első törvény 15. cikkelye értelmében mint a parlament elnökére ezen tisztség gyakorlása várt, az én kötelességemmé lett. Ez volt a magyar nemzeti alkotmány jogalapja és feladata, és a nemzet érdekében erre szenteltem életem emigrációban eltöltött évtizedeit. A mai nappal ez a korszak lezárult. Az általam viselt tisztet visszaadom a magyar nép szuverenitása birtokosának, a magyar Parlamentnek. Így érkeztem ide, így jutottam haza életem 88. évében, így érkezik a magyar nemzet az ország második évezredének küszöbére. Isten áldja meg Magyarországot, isten áldja meg a Parlamentet a képviselő urakkal együtt!”