Leépítés

Nem kell nekünk mindenáron a saját hőseinkre, államférfiainkra emlékezni, ha mi nem verjük a nagydobot, majd szép lassan feledésbe merülnek.

Az elmúlt héten, augusztus 15-én volt a napja, hogy 250 évvel ezelőtt a korzikai Ajaccióban világra jött Bonaparte Napóleon, a franciák legnagyobb császára. A világtörténelem legnagyobb francia alakja, akiről a Föld legeldugottabb helyén is hallottak valamit. Sorsa, élete a világon hetvenezer könyv fő témája, több száz film készült róla. Franciaországban is mint történelmi személyiség rendkívül népszerű. Az ilyen jellegű történelmi összehasonlításokban talán csak De Gaulle tábornok előzi meg a császárt, de ebben szerepet játszik az is, hogy ő időben közelebb van hozzánk.

A kerek évforduló kapcsán az volt az ember benyomása, hogy a franciák egy egész évig Napóleonra emlékeznek, központi és helyi ünnepségeken méltatják jelentőségét. Nem így történt. Természetesen voltak helyi megemlékezések, amelyeken „bonapartisták” gyűltek össze, egy-két film a tévében, de az egészet a központi hatalom tudatosan halkra vette. Már-már annyira, mintha semmit nem kellene itt ünnepelni.

De miért ez a visszafogott megemlékezés? – ezt a kérdést kutatja számos francia újság. Van egy magyarázat, hogy másfél év múlva lesz Napóleon halálának – 1821 – kétszázadik évfordulója, akkor majd mindenki kiélheti Napóleon-szeretetét. Talán a hatalom nem akarta lejárt lemezzé tenni a „kis korzikait”. Ebben van valami. Különösen, ha nem tévesztjük szem elől azokat a vitákat, amelyek 2004-ben a császárrá koronázása kétszázadik évfordulóján kirobbantak Frankföldön. A császárpártiak és ellenzőik olyan heves összecsapásokat rendeztek, mintha csak a régi idők harcmezőin lennének.

Van egy másik ok is, amelyről kertelés nélkül beszélt Patrice Gueniffey történész, Napóleon-kutató. „Vezetőink utálnak Napóleonra emlékezni” – jelentette ki egyértelműen a történész a Le Figaro napilapnak. Mire föl ez a meglepő állítás? Hiszen bárhogy nézzük, Franciaország Napóleon korában aratta legnagyobb győzelmeit. A francia „gloire”, amely mára ugyancsak megkopott, azokra az évekre utal. Katonai zsenijét azóta sem kérdőjelezte meg senki olyan, aki mérvadó. Kiváló stratéga, kiemelkedő államférfi volt. Polgári törvénykönyve azóta is az európai jogalkotás alapja. A középiskolai érettségitől a bankrendszeren keresztül a közigazgatásig maradandót alkotott. A francia nemzet körében vezető helyen szerepel az emléke.

Hát akkor mire fel a balliberális hatalom fenntartásai? Először is ő hozta be a mediterrán katonai mentalitást a francia társadalomba. Magyarán rendpárti volt, ami különösen idegen a liberálisok számára.

Ő volt az, aki kivezette az országot a forradalom önpusztító örvényéből. Ő is a forradalom gyermeke, hiszen kispolgári családból származott, enélkül ő sem emelkedhetett volna fel a császári trónig, de ki kellett lépnie a forradalmi terrorból. Az 1789-es forradalom volt a második születése, ám mégis „elárulta” azt. A baloldalon ezt az „érdemét” sem díjazzák, arról nem is beszélve, hogy milyen uralkodási stílust valósított meg, a „bonapartizmus” valóságos szitokszó Franciaországban.

A katonai sikerei mellé meg oda lehet tenni őrületes bukásait, egymillió francia katona áldozta életét azért, hogy ő hősnek tekinthesse magát a különböző „mészárszékeken” – érvelnek az ellenzők. Van egy jó mondás erre: a háborút nem Napóleon találta fel, létezett előtte és utána is. A békepártiak nem foglalkoznak azzal sem, hogy ezek a háborúk – szinte kivétel nélkül – a forradalom következményei voltak.

Gyanítom, van itt a háttérben még egy ki nem mondott gond. A nemzettudat leépítésének első fázisában járunk. Nem kell nekünk mindenáron a saját hőseinkre, államférfiainkra emlékezni, ha mi nem verjük a nagydobot, majd szép lassan feledésbe merülnek. Egy okkal kevesebb, amely megosztja a társadalmat, és mi mindannyian nemre, fajra tekintet nélkül majd békében élünk, és kábán bámulunk ki a fejünkből.