A befutott művészek tökéletes ellenpontjaként a rendező előhalászta a nyolcvanas éveiben járó Larry Poons absztrakt festőt, akit anno Frank Stella és Jasper Johns mellett emlegettek, és hatalmas sztár volt a hatvanas években, de aztán nem volt hajlandó továbbra is mindig ugyanazt festeni, így feledésbe merült. Poons nagyszerű figura, az erdő közepén elvonultan él, és olyan igazságok hagyják el a száját, mint például: a művészetet nem lehet úgy beárazni, mint a sportteljesítményeket, hiszen ez nem verseny. Nem az a „legjobb”, akinek az alkotásai a legmagasabb áron kelnek el, vagy akinek a nevét a legtöbben ismerik, ez egyszerűen butaság.
Megszólal a filmben még a 93 éves műanyagipari mágnás, Stefan Edils műgyűjtő is, aki feleségével közösen épített gyűjteményéből 2015-ben több mint negyven értékes művet adományozott 550 millió dollár értékben (!) a chicagói szépművészeti múzeumnak. Ahogy a filmben Edils fogalmaz, náluk már tele voltak a falak, és sajnos unokáik sincsenek. Edils az élő példa arra, hogy a jó érzékkel vásárolt műtárgyakból mekkora hasznot lehet húzni: megesett például, egy 90 ezer dollárért vásárolt kép néhány év múlva már 60 milliót ért, de ők a tulajdonosai Maurizio Cattelan imádkozó pózban térdeplő Adolf Hitler-szobrának is. Amikor a rendező megkérdezi, hogy Németországból ’41-ben elmenekült zsidóként mégis milyen érzés birtokolni a szobrot, Edils mosolyogva azt feleli, hogy ez lényegtelen kérdés, hiszen a művészet az művészet.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!