Az archaikus székely folklórból és régebbi irodalomból ismeretes, hogy az „aki” vonatkozó névmás használata jóval elterjedtebb volt, aki lehetett almafa, (a)kinek kevés a gyümölcse, de akár ház vagy szuszék is, kiben kevés a gabona. Hasonló alakokat régebbi időkben a nyugati (dunántúli) nyelvjárásterületről is feljegyeztek, tehát élő és élettelen, lelkes és lelketlen határa többféle módon mozgásban volt és maradt, itt is most nem is beszélve a mai, táskát-cipőt „lelkesítővel” ellentétes dehonesztáló „azozás”-ról, amikor az élő emberre becsmérlő rámutatás grammatikai jegye az „az”. Ez utóbbi elég általános jelenség Európa nyelveiben. Már ahol van különbség „az” és „ő” közt. Mert például a mai mari vagy észt nyelvben már nincs, a mariban az az-azok jelentésű, az észtben a történetileg ez-ezek jelentésű mutató névmás vette át az „ő-ők” szerepét is. Az eredeti „ő-ők”, ha voltak is valaha, eltűntek a nyelvtörténet süllyesztőjében. Így keringenek névmási formák élő és élettelen, lelkes és lelketlen között, s olykor egyesek, ha e distinkció valamiért lényegtelenné válik, el is némulnak.
A magyar névmásrendszerben ilyen egyszerűsödés nem történt, de talán ezért az „az” és „ő” keringője ma is tart. Mindez persze nem lehet magyarázat napi stiláris igénytelenségekre. Minden nyelvváltozat, a mai magyar köznyelvi is, csak a maga társadalmi-kulturális és – tegyük hozzá – grammatikai-stiláris kontextusában lehet egyedül teljes és hiteles.
