Bizonyára az olvasó is találkozott már a gyorsan nyelvi divattá vált névmáshasználattal, amikor eddig élettelennek hitt tárgyainkat hirtelen „ő”-ként kezdjük tisztelni, mintha lelkes lénnyé váltak volna. Minap ajándékot kerestem egy bőrdíszműves-boltocskában, az eladó pedig mutogatta portékáit a jó vásár reményében: „Ő egy igazán romantikus női táska, ő pedig igazán tartós is; ő egy olasz modell, a másik meg francia.” De hallottam hasonló helyzetjelentést edzőcipőfrontról is: „Ő egy igazán strapabíró, terepfutásra tervezett modell, ő inkább csak városi, néhány kilométeres futásokra, kezdőknek való.”

„Mi legalább gondolunk egymásra”
„Nagyon fáj, hogy minket, magyarokat annyit támadnak. Általában igazságtalanul. Már ezért is úgy hiszem, hogy ráfér a magyarokra a hazaszeretet. Ne legyen attól gátlása senkinek, hogy magyarként jött világra…”