A bándi Udvarházban

Szegény Székely Sándor is meghalt már vagy tíz éve – jutott eszébe Rezeda Kázmérnak egy íz, egy hangulat, és szegény Székely Sándor tényleg több mint tíz éve halott.

Jókai a hortobágyi csárda udvarán Rimóczi Lajos hegedűjátékát hallgatja. A felvétel 1889. május 21- én készült. (A Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona)

Meggyes, Cserepes, Morgó, hej, ennél különb csárdaneveket nehéz volna kiötleni… Persze, mint majdnem minden magyar népdalnak, ennek is van másik változata:

„Esteledik, alkonyodik, / Gulya, ménes takarodik. / A számadó káromkodik, / Három bojtár jó bort iszik. // András-nap után az idő, / Sűrűn ködöl már a felhő. / Siránkoznak a bárányok, / Elfogyott a takarmányok.”

Ez is szép… Meg ez is:

„Hortobágyi gulyaállás / Jaj de nehéz a kaszálás. / Könnyebb egy lányt megölelni, / Mint egy hosszú rendet vágni. // Hortobágyi gulyáslegény / Gulyakútba esett szegény. / Szomjan legel a gulyája, / Itassa meg a babája.”

Azt hiszem, kissé elkalandoztam… – gondolta magában Rezeda Kázmér elérzékenyülve, ugyanis mindig elérzékenyült kissé, ha szép népdal ötlött eszébe.

Úgy alakult aztán, hogy miképpen a rablógyilkos betyárokból igazságos szegénylegényt faragott a romantikus képzelet, úgy a csárdákból vendégfogdosó turistalátványosságot faragott az anyagias szemlélet. Leginkább a Hortobágyon volt ez megfigyelhető, már az imént emlegetett szocializmusban is. Jött a dagadt német turista, körbevitték a pusztában, megnézte a pusztanyolcast, aztán mindjárt beterelték a csárdába, megkapta a gulyást, a bort, a cigány elhúzta a nótáját, aztán berontott egy „betyár”, elrabolta a legdagadtabb német asszonyságot, az göndören kacagott és sikamlósat gondolt, és ugrott a borravaló, márkában. Így romlott meg a Meggyes, a Cserepes, a Morgó egykorvolt igazi, vad világa.

De a Székely Sanyi ellenállt ennek a dolognak, és afféle igazi csárdát vitt, a bándi Udvarházat.

Ezt gondolta Rezeda Kázmér, és felcihelődött, megnézni, mivé lett a bándi Udvarház a Sándor halála óta. Ritkulnak a korral a kellemes meglepetések, pedig egyre kevesebbel beéri az ember. Ezért esett jól különösen Rezeda Kázmérnak, amit tapasztalt. A bándi Udvarház olyan volt, mint régen. A Sándor egykori alkalmazottja viszi most, egy kedélyes, fölöttébb jó humorú asszonyság. A díszletek is megmaradtak réginek, hatalmas belső tér, autentikus berendezés, s hát odakint az udvaron ott a hatalmas, öreg diófa, alatta, a hűsben asztalok. Oda telepedtek le Rezeda Kázmérék, jó cimborákkal. És az asszonyság hozta az étlapot.

Esetünkben az „étlap” megnevezés eléggé érdekes, ugyanis az asszonyság egy hatalmas fatáblát hoz, két kézzel tarthatót, és arra vannak felróva a kapható ételek. Egyebek mellett gulyás, tejfölös paszuly csülökhússal, Imre bátyó körözöttje, kolontári házi malacság hidegen, oldalasa kocának savanyúkkal, fűszeres tarja, disznócsülök füstről főzve babsalátával, fokhagymás libacomb puliszkával, pörkűtt birkából, illatos szűzpecsenye, bélszín titkos fűszerekkel, sajtok kecskéből, tehénből és a szomszédasszony pitéje.

Nincs ez túlgondolva, éppen csárdába való „étlap” ez. No de hát mégiscsak az a lényeg, hogy mindez miképpen van elkészítve.

Kérem szépen, fölségesen!

A gulyás annyira, de annyira finom, hogy megszólal. A birkapörkölt felséges, az illatos szűzpecsenye nemcsak illatos, de omlós és finom is, a bélszíntől muszáj kicsit sírni, titokban persze, annyira jó – és akkor muszáj szót ejteni a szomszédasszony pitéjéről. Kapros-túrós és almás van belőle. Hosszú nyelű sütőlapáton hozzák ki, darabja akkora, mint egy féltégla, és az íze… az íze kérem szépen, mint a mennyekben…

Jók a pálinkák is.

És az asszonyságnak van egy táblázata is, mennyit lehet inni miből, már ha autóval van az ember. Ebből kiderül például, hogy egy korsó sör után három órát, két deci bor után két órát, egy feles után három-négy órát illik pihenni vezetés előtt.

Ezt az időt pedig kényelmesen el lehet tölteni ott, a diófa alatt, például a házi bodzaszörp mellett.

Rezeda Kázmérék ezt a megoldást választották. Talán dúdoltak is egyet, Rezeda Kázmér kedvesei közül ezt:

„Bujdosik az árva madár, / Egyik ágról másikra száll. / Hát az ilyen árva mint én / Hogyne bujdokolna szegény. // Elszaladt az aranygulya, / Nem szól már a csengő rajta, / Csak egy maradt a karámba, / Az is beteg, fáj a lába.”

Ez pedig azért volt lehetséges, mert nem szól a rádióból lakodalmas. Nagy dolog az ilyesmi.

S jó, hogy így van. Székely Sándor örül, ha vissza-visszajár, körülnézni a régi portáján.