Életrevaló

Éva szelíd ötvenes, legyűrhetetlen vitalitású, kisebb időegység alatt is mérhetetlen szövegmennyiséget képes kipréselni magából. Motivációs levelet még sohasem írt, de kenyérdagasztás közben fülig maszatosan elhadarja, mi az, amit semmiképp nem hagyna ki belőle:

„Gyerekkoromban iskolába menet úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. A hátamon vittem a táskám, az egyik kezemben a tornazsákot és az uzsonnás zacskót, a másikban a hegedűt és a kottákat cipeltem. Szolfézsra, énekkarra és mindenféle szakkörre jártam. Megtanultam kötni, horgolni, makramézni és subázni. Természetesen szőni is. Szüleim nem nagy örömére rám sóztak egy nagyobb szövőszéket is, nemrég találtam meg a garázsban. Esténként visszajártam az iskolába társastáncot tanulni. Egy nő megtanított gyöngyöt fűzni, amivel egy kis pénzt is kerestem. A gimnáziumban a nyelvek érdekeltek. Egy felejthetetlen hetet még eszperantótáborban is eltöltöttem. Később az egyik munkahelyemen – mentségemre szolgáljon, hogy nem én akartam – kulturálismenedzser-képzésre írattak be. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy a vezetési, jogi, gazdasági és marketingismeretekből vagy a kulturális vidékfejlesztés, stratégiai tervezésmódszertanból bármit is megjegyezzek. Még a saját szakdolgozatom címét is egy hétig memorizáltam: „Az avantgárd kalandjai, avagy hogyan függ össze a tömegkultúra a XX. századi művészeti irányzatokkal és egy svéd filmmel – Picassóról”.

Aztán jelentkeztem fotótanfolyamra, ahol a képeimet az oktató elnéző mosollyal nézegette. Majd kétnapos frissítő és relaxáló talpmasszázsra, ahol megtagadtam, hogy krémmel kenegessem az ismeretlen férfi tanfolyamtársam lábát. Részt vettem az Usui Shiki Ryoho Reiki első fokozatú tanfolyamán is, az hasznos volt, egy ideig alkalmaztam magamon. Mások hiába könyörögtek, rajtuk nem. A szappankészítő tanfolyamból csak arra emlékszem, hogy kinn volt a világ végén, alig találtam oda. Jó fél órát késtem. A három órából az sok. A természetes tisztítószerek workshopoktatóján kicsit meglepődtem. Bátorkodtam feltenni egy kérdést, mire a nő azt mondta: „Nem kell fölöslegesen kérdezősködni, majd én mindent mondok!” Na, nekem aztán hiába ajánlgatta a végén a többi tanfolyamát. Viszont a többiekkel együtt én is elhittem, hogy nála minden hozzávaló olcsóbb, úgyhogy jó sok nátrium-perkarbonátot és decil-glükozidot vettem tőle. Azóta is van belőle bőven. Persze a neten jutányosabb áron lehet hozzájutni.

A bonbonkészítő tanfolyamon már mindannyian oda-vissza többször megkavartuk a márványlapon a csokoládét, hogy érezzük, milyen állagúnak kell lennie, hosszan tapogattuk a formát, majd húsz percet vártunk, míg mindenki megkapta a fénymásolt recepteket, de így se telt ki a három óra. A bonbon viszont finom volt, jól be­laktunk. Mikor egyszer a kollégáim megkérdezték, hová sietek annyira, csak nagy nehezen böktem ki, hogy kelttészta-tanfolyamra. Alig tudták abbahagyni a nevetést. A tanfolyamon a kalácsom alakjával szereztem vidám perceket a társaimnak. Ki nem fogytak a hasonlatokból. A legszellemesebbnek az „olyan, mint egy bélcsavarodással küzdő kígyó”-t tartották. Aztán eljött az OKJ-s képzések ideje. Női szabóként végeztem. Kiváló oktatóval, vérbő asszonyok között. Ott aztán volt móka és kacagás. Most gyorsan választok még egy szakot, mert az ősszel induló képzéseket még a jelenlegi rendszerben szervezik, de jövőre megváltozik az OKJ-s oktatás. Hogy mi és hogyan, az nemsokára kiderül. Addig is két szakmát néztem ki. Mivel már így is rengeteg kosaram van otthon, a kosárfonó kiesik. Marad az asztalos. Nem adom fel: próbálkozom, míg csak élek.”