Katona a „makfán”

Nézzünk egy szívszorító példát ugyancsak Tömörkénytől erről az észrevétlen-észrevehetetlen változásáról az időnek! 1896-ból való ez a kis írás, egy évtizede sincs, hogy az író hazakeveredett közhonvédként Novibazarból, a Balkán démoni mélységéből. A tengeri város afféle paraszti életkép; tanyai házaspár a vásárban, hogy a férjhez menendő nagylánynak vásároljanak ezt-azt; nem éppen tehetős emberek, de megvannak („a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket”), s betévednek valami mutatványos bódéba, ahol sok bóvli után a kókler mutatványos ezt harsogja egy kép előtt: „Ansicht von Venedig! Venéczia…” És akkor megtorpan minden, nemcsak az emberek, hanem az idő is. „Csak édösapám ezt láthatná…” Aki otthon üldögél, vakon, tesz-vesz a kemence és a család melegében. S aztán hazaérve az asszony levegőt sem vesz: „Jaj, édösapám, mit láttunk! […] ahun kend járt! […] ahogy kend beszélte, de éppúgy…” És megjelenik előtte és előttünk az Arzenál és főhadnagy úr Gruber, és megkeményedik az öreg hangja, arcán piros tüzek gyúlnak, „Linke Arzenal vahhe”, és csak mondja, mondja, a „közös” szavakat, majd meg jön egy dal az idő mélyéből és a tengeren túlról: „Ettutisimize… tempozebon…” Íme a legendás európai tér a Szeged környéki homokban, a „birodalmi” nyelvek, egy hajdani csapat, a történelem, amelynek odakint lettünk részesei. Velencéből – tudnivaló – 1866-ban vonultunk ki mi, osztrák–magyarok, miután elvesztettük a poroszokkal a háborút, de azért még megépítettük a töltést Mestrétől a Városig…

S ha már Itália, ha már múló idő, melankólia, ha már magyar irodalom… Másik nagy vidéki írónknak (aki egri magányából azért szívesen ruccant el még török földre is némi virágmagvakért), Gárdonyi Gézának van egy kis elbeszélése 1898-ból: a Haragosok. „Ezelőtt mintegy ötven esztendővel…” – így mozdul a visszatekintés. Berukkol a legény, siratja a szeretője. Hét év után jön haza Olaszhonból, „a kocsin egy fekete szemű asszony van, meg egy kis fekete szemű gyerkőce”. Ám a lány itthon megvárta, hogy soha meg ne bocsásson, hogy örökre árva maradhasson. És a hajnali miséken évtizedek óta mindig ott ül egy lehajtott fejű nénike és egy remegő fejű apóka, távol egymástól, hogy a mise végén egyik elinduljon az alvég, a másik a felvég felé, a jóvátehetetlen időtlenségben.

Hogy mit is köszönhet a magyar nemzettudat és történelmi emlékezet a világjáró magyar katonák másfél évezredének (a hun előidőktől – mondjuk – a legújabb afganisztáni misszióig), arra egy sok száz lapos szakkönyv is legfeljebb jelzésekkel szolgálhat. Mi minden gyűlt össze, ha csak az újkornak azt a két évszázadát nézzük is, amelyhez már érzelmeink is kötődnek, s amelyet a legújabb magyarországi hadtörténet Magyarország a Habsburg Monarchiában (1718–1919) cím alatt tárt elénk négy évvel ezelőtt ötszáz oldalon! Ráadásul a történelmi emlékezetnek csak egyik eleme – és úgy lehet, nem is a legfontosabb – a hadsereg szerveződésének és harcászati ténykedésének adatokkal rögzíthető története. Naplók, mendemondák, visszatekintő regények, anekdoták, festmények és népi tárgyak díszítő firkálmányai – és mi minden még…

Csak egy-két „személyes” példát hozhatok ide, nem írok történelmet. El tudjuk-e dönteni például, hogy a Lúdas Matyi írójának, a derék debreceni Fazekas Mihálynak szelíd kis esete 1782-ben egy Rajna-menti városkában magyar irodalomtörténeti vagy osztrák–magyar militáris „adalék”? De hogy helyet kér a nemzeti emlékezetben, az biztos. A nevéről nem ismert városkát elfoglaló csapatok óbestere – feldühödve a lakosság ellenállásán – egy óra szabad rablást engedélyez. A költő is beállít egy reszkető úri famíliához, köszön, és a könyvtár iránt tudakozódik. Ott levesz egy könyvet a polcról, elmélyed benne, majd a sarcolás idejének végét jelző trombitaszóra visszateszi a helyére, meghajol és távozik. A hálás házigazdának, aki egy aranyórát akar rátukmálni ajándékként, csak annyit mond: „Köszönöm mint emléket, de e zsákmányt itt viszem a fejemben.”

Vagy lássunk az (amúgy többszázados) osztrák–porosz torzsalkodások kissé korábbi szakaszából a harcászat történetének egyik bravúros – tankönyvbe való – akcióját! Hadik András altábornagy 1757. október 16-án elfoglalja Berlint.

A kor legnagyobb uralkodójának (és hadi lángelméjének), Frigyes porosz királynak a fővárosát – titkos utakon settenkedve, öt-hat nap alatt 450 kilométert megtéve, felfoghatatlan merészséggel, alig ötezer emberrel, amikor ötvenezres hadak álltak szemben egymással. Tán, ha száz embert veszít, 24 órát tölt a városban, és zsákmányol vagy 300 ezer tallért. Amit a hadi legenda szerint szétoszt vitéz katonái között. És parancsot ad a berlini boltosoknak 12 pár női kesztyű átadására a város címerével, hogy ezzel lovagi módra Mária Teréziának kedveskedhessen. Nagy volt a megrökönyödés, a királynőé és az övé, amikor kiderült, hogy a bosszúálló kesztyűsök csak bal kézre valókat csomagoltak (a) kényszeres ajándékba. Porosz föld, osztrák hadsereg, magyar bravúr, azaz kurucos csíny – és mindez így „egyben”, az anekdota kedélyességével átitatva foglalja el helyét örök életű „mendemondáink” között.

De az még idetartozik, ide, a magyar „nagytörténelembe”, hogy Hadik egyszerű köznemesből vált a birodalmi sereg főparancsnokává, lesz gróf, az erdélyi kormányszék vezetője, s mint ilyen alighanem elsőként javasolja a jobbágyság felszámolását. És ő az – lásd Andrásfalvát és Hadikfalvát –, aki Bukovinába letelepíti a madéfalvi veszedelem túlélő székelyeit… Egyik ükunokája éppen 101 esztendeje három napig Magyarország kijelölt miniszterelnöke. Budai lovas szobra nem pusztul el az ostrom alatt, talapzatában ott az általa vezetett 3-as huszárezred hősi halottainak névsora az 1702 és 1918 közötti időből. Az impozáns szobor impozáns lovának van egy könnyedén elérhető impozáns eleme, amelyet a várbeli ifjúság vizsgaidőszakban – mindennemű rendőri vigyázat ellenére – szidollal ki szokott fényesíteni. Huszárcsíny a boldog békeidőkben.