Először múlt év nyarán vettünk észre ismeretlen, sötét pettyeződést a diófák levelén, aztán megfeketedett a zöld védőburok, és a találomra feltört gyanús küllemű golyóbisokban bűzlő, barnás kocsonyát találtunk a krémszínű belsőség helyén. A nyár közepén szokatlan citromsárgára aszalódott a mindig haragoszöld akáckoronák némelyike, holott ezt a fát a magyar vidék elpusztíthatatlan gladiátorának tartották emberemlékezet óta. Legalábbis Apó, édesapám, Baró-ti Géza az iharosi rengeteg meghódításában fejezeteket szentelt az Iharosi krónika riportfolyamában az akácdzsungel megtörhetetlennek tűnő aktivitásának. Baljós jelek és események bőséggel adódtak a krónika majd húszesztendős fejezeteiben és utána is, amikor újjáéledt a történet. Ám amikor befűztem a papírt az immár százesztendősnél is idősebb Continental írógépbe, amelyet úgy őrzünk, mint muzsikusgenerációk a családi Stradivarit, elfogott a kétség a sok lehangoló információ miatt.
Negyvenöt éve, hogy Apó lekopogta Első lépések címmel az induló krónikát. Pontosan negyven éve, hogy súlyos autóbalesetük után szüleim elhagyták a budakeszi szanatóriumot, ahol újra tanultak járni, és gondos, ápoló kezek segedelmével, mint ez a sokat próbált generáció annyiszor az életben, újra talpra álltak. Bepakolták a betyárbútort abba az okkersárga, négykerekű műanyag dobozkába, amely inkább hasonlított óriás szappantartóhoz, de az egyetlen fellelhető félautomata jármű volt Európa ezen féltekéjén, és Trabant Hycomat névre hallgatott. Kiautóztak Biára, kipakoltak, és Apó első ténykedéseként kirakta az ősöreg íróasztalra az írógépet, ahol most ezek a sorok is íródnak.
Huszonöt éve, hogy a szüleim csendes búcsút vettek az Iharostól, mi pedig felszámoltuk városi életünket, és Biára jöttünk. Múlt és jelen között őrlődtem, hogy évfordulókról regéljek, vagy bohókás mókusokról, múltról vagy jelenről, a nem túl derűs jövőbeni kilátásokról. Mint annyiszor pályám és életem során, ismét Apó sietett segítségemre, mintha az öreg írógépből áramlanának a bölcs válaszok. Apám a leghétköznapibb retorikájában is örökös zsurnalisztikai fordulatokkal, hasonlatokkal operált. Jó anyámat, aki előszeretettel időzött a családunkat övező „dicső” múltban, egy ízben szelíden így billentette vissza a jelenbe: – Picikém – mert így hívta anyámat –, ne szerkesszük a tegnapi lapot, az már nem érdekel senkit, a holnapi újságot kell összerakni.