Menekülő mókusok

Először múlt év nyarán vettünk észre ismeretlen, sötét pettyeződést a diófák levelén, aztán megfeketedett a zöld védőburok is.

Vettem az üzenetet, és visszakanyarodtam a mába. A növényzet pusztulása rémisztő, ráadásul a Bácskából származó idős kertészmérnök, K. L. kimondta a szörnyű verdiktet: „A hazai diófaállományt gyógyíthatatlan kór emészti.” Egy táska mélyéről előkerült régi fényképen ámulva figyelem az éppen tető alá hozott házunk körül húzódó tarvágásszerű, kopár domboldalt. Ma újra sűrű erdő borítja a területet, a lóistálló, a karám, a kis konyhakert, a szénatároló pajták, valamint a kerti utak kivételével igazi rengeteg. Megmaradt persze a terület közepén az a szélvédett kráter, amelyben Apó sütögette a szalonnát, és ahol mustillatú októberi kora estéken órákig nézte a pattogó rőzsetüzet, a lángok feltehetően fontos üzeneteit fejtegetve. A krátert világháborús amerikai óriásbomba ütötte. A tűzrakóhely peremén alakult ki a házi kedvencek kis temetője. Kutyák, cicák, madárkák kerültek egy-egy kis kopjafa jelezte sírba, sőt egy kis vakondot is idetemettünk.

A megújult erdőt jó néhány személyes élményt hordozó példány színesítette. Apám ugyanis külföldi riportútjairól rendszeresen facsemetékkel érkezett haza. Így került az Iharosba Szibériából egy fehér törzsű nyírfácska a hetvenes években, vagy a Hargitáról három izmos feketefenyő a déli terasz elé. A kínai bálványfa lapunk korábbi főszerkesztője, Mihályfi Ernő rózsadombi kertjéből származott. A csemete felmenője egyenesen Mao Ce-tung pekingi parkjából került Budapestre. Az ismertebb fák nevet kaptak. A fehér törzsű orosz legényke negyven év alatt hatalmas termetű szibériai óriássá cseperedett az utcáról törzséhez irányított temérdek esővíz jóvoltából, és a Kolja nevet kapta. Húsz méternél magasabbra nőtt, emberderék vastagságú törzset hizlalt, vakító fehér ágai a szív alakú apró levelek mögött úgy világítottak a holdfényben, mint girbegurba neoncsövek.

Kolját a ház délkeleti sarkánál ültettük el, szélső ágai a konyhaablakig nyújtózkodtak, szinte érintve a fölötte terpeszkedő öreg diófát. Itt láttam meg először a mókust.

Végigrohant a hurkapálcikánál alig vastagabb mészfehér nyírfaágacskán, és gyönyörű ívelt ugrással átlendült a diófára. A mutatvány ezután mindennapossá vált. „Megy, mint a távirat”, mondta álmélkodva egy látogatónk. Nyár vége, dióérés ideje volt. A pici mellső lábai közé kapott diót úgy nyitotta fel, mint egy konzervet. Kiderült, hogy nem csak alkalmi látogató, rövidesen kettesével, hármasával jelentek meg, önfeledten robogtak át a háztetőn, az északi kerítésnél húzódó termetes mogyoróbokrok termését dézsmálták. Volt köztük egy örökösen izgő-mozgó, kopottas szőrű gavallér ritkás farokszőrzettel. Parányi testén időről időre rángások futottak végig, mígnem rájöttünk, hogy mókuséknál ez valami készenléti állapot, mint a ringbe szálló bokszolónál a levegő folyamatos csépelése. Molyrágta kis mókusunk viszont az összes többit lepipálta mozgékonyságában, ezért az Izgága nevet kapta, amelyet később Zizire rövidítettünk.

Zizi volt az első halottunk a mókuskolóniában. A tűzifarakás tetején bukkantam rá, pici kezecskéire hajtotta a fejét, mintha aludna. Jobb hónaljában aprócska sebet találtam, légpuskalövésnek látszott! Elsirattuk, de a végtisztesség komoly fejtörést okozott. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a kis jószágot, akinek természetes közege a napsütötte kék égbolt, szinte dacol a gravitációval, uralja a légteret, szóval őt nem lehet földbe ásott, sötét lyukba eldugni. Na de hova? – merült fel a kérdés. Végül kedvenc játszótere, Kolja, a fehér törzsű egyik ága lett a kiszemelt temetkezési hely. A padláson belebotlottam egy békebeli bóléstálba ívelt alpakkafogóval, passzentos, jól záró, gumiperemes üvegtetővel. Zizi üvegkoporsóba került, a reggelizőasztaltól mindig ráláttam.

A diófák betegsége után újabb és újabb csapások érték az iharosi völgy lakóit – és nem csak a növényeket. A völgy legvégén, az egykori Metternich-birtokon omladozott az Alsómajor, amelyet egy lovas gazda vett bérbe. Erőteljes, szépen tartott, fiatal lovai voltak. Kettőt közülük rejtélyes kór támadott meg, mire a vérvételek és laboreredmények elkészültek, a két hátas már menthetetlen volt.

A magyar katicákat idegenből jött vándorok tizedelik, ami önmagában is felháborító, ráadásul a jövevények csípnek is. Hagyományos mezei poloskánkat is ázsiai jövevények szorították ki. Fürdőszobánk csempéjén apró molylepke nagyságú, ismeretlen rovarféle jelentkezett, amolyan légybe termékenyített parányi lepke. Ék alakú áramvonalas karosszériájuk akár a lopakodó vadászrepülőé, röptük gyors, veszélyt észlelve szinte lepattannak a falról, páncélzatuk kemény, ráadásul ezek is csípnek. A tévéképernyő esti kékes derengésében eleinte szálló pornak véltem a gomolygó szemcséket, aztán kiderült, hogy lisztfinomságú repülő rovarok. A meztelen, szalonképesebben csupasz csigáink sem pannon őslakosok. Az andalúz változat barnásfekete alapon váltakozó sötétebb pettyek és csíkok egyvelege, a másik szép okkersárga. Jó araszosra is megnyúlnak, ha párás időben a salátaágyásra startolnak.

A dióvészt tetőzendő Kolját megütötte a guta. A tél a csodás fehér ágakat szürkére koptatta, töredezni kezdtek a mókusok alatt. A kocsonyás, rothadó dió hamar lekerült a mókusétlapról, a mogyorót gombostűnyi lyukon behatoló kártevő pusztítja. Az élelem elfogyott, a mókusok odébbálltak. A porladó faóriásra viszont új jövevények érkeztek, harkályok, fakúszok, ritkán látott madarak csépelik a törzset a kéreg alatt rejtőző farontó bogarak nyomában. Néhány napja az erős szél combvastag ágakat szakított le a fehér törzsűről, félbetörte azt is, amelyen Zizi üvegkoporsója lóg. Új helyet kell keresni számára. A választás a déli terasz előtt a völgyre néző, Szarvas-heggyel szemező, Hargitáról érkezett mokány feketefenyőkre esett. Elbírják majd a kis koporsót, ők még tartják magukat.