Végtelen űr

Az Ad Astra százmilliós költségvetése dacára nem tipikus stúdiófilm, hanem érzékeny szerzői sci-fi űrhajókkal és némi autós üldözéssel a Hold felszínén.

Brad Pitt mint mérnök-űrhajós. Küzdelem a félistenként tisztelt apával Fotó: Francois Duhamel Forrás: Fórum Hungary

Hol a helyünk az univerzumban? Letehetjük-e azokat a terheket, amelyeket megörököltünk, vagy örökké választás nélküli magányra vagyunk ítélve? Brad Pitt James Gray rendező saját forgatókönyvéből készített, filozofálgató sci-fijében a világűr sötét gyomrában tűnik el.

Az Ad Astra százmilliós költségvetése dacára nem tipikus stúdiófilm, hanem érzékeny szerzői sci-fi űrhajókkal és némi autós üldözéssel a Hold felszínén. Noha az agyafúrt marketingesek grandiózus űrkalandként tálalják, Gray filmje valójában az emberi magányról szól, miközben a férfiak örökös útkeresési kényszerét boncolgatja. A felszínen persze tényleg kalandos a történet: veszélyben a Föld, elektromos viharok érkeznek egyenesen az űrből, tenni kell valamit.

A Spacecom, a NASA jövőbeli megfelelője a feladatra a mérnök-űrhajós Roy McBride-ot (Brad Pitt) választja ki, aki történetesen a legendás űrhajós, Clifford McBride (Tommy Lee Jones) fia. Az öreg McBride 16 évvel ezelőtt eltűnt a legénységével valahol a Neptunusz környékén, ahol idegen életformák után kutatott. A Spacecom úgy véli, hogy életben van, és még az is elképzelhető, hogy köze van az elektromos űrviharok kialakulásához, ezért valakinek el kell utaznia a Neptunuszra, hogy kiderüljön az igazság.

A Hollywoodra rátelepedő Disney valósággal bekebelezte a filmipart, a hétvégi bevételek toplistáit a nagy franchise-ok folytatásai és előzményfilmjei uralják, így legtöbbször a Netflixre szorulnak az olyan rizikósabb vállalkozások, mint a nem szörnytámadásra vagy színtiszta akcióra építkező, lassú folyású sci-fik. Az elmúlt években azért szerencsére több régi vágású tudományos-fantasztikus alkotás is készült, ezek az ember és a technológia viszonyáról vagy az élet alapvető kérdéseiről elmélkedtek. Például Denis Villeneuve Szárnyas fejvadász 2049-e vagy Christopher Nolan Csillagok között című műve. Hangulatban az Ad Astra kicsit mindkettőre hajaz, az elmosódó, szaggatott emlékképek és a főszereplő férfi magánya pedig ismerős lehet a tavalyi Első ember című alkotásból, amely a zárkózott Neil Armstrong útját mesélte el a Holdra szállásig.

Brad Pitt mint mérnök-űrhajós. Küzdelem a félistenként
tisztelt apával
Fotó: Fórum Hungary

A film látványvilága fantasztikus, mégsem az akciójelenetek adják a gerincét. Szépen besimulnak ugyan a cselekménybe, de a hangsúly egy magányos férfi lelki vívódásán nyugszik.

A Pitt által alakított asztronauta apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya kihat egész életére, képtelen kimutatni az érzelmeit, és mindig hajtja valamiféle belső kényszer, hogy továbbmenjen. Jelen esetben egészen a Neptunuszig, ugye. A kalandozás viszont inkább egyfajta rosszul értelmezett kötelességteljesítés számára, amely nem okoz örömet vagy beteljesülést.

Brad Pitt minimalista eszközökkel tudja visszaadni ezt a belső vívódást. Roy McBride űrhajós küzd apja örökségének súlyával, a kisfiúként megtapasztalt elhagyásélménnyel és ebből eredeztethető választásainak következményeivel. Nehéz szerep, amely kifejezetten jól áll a színészként mindig alulértékelt Pittnek, mellette azonban egy karakternek sem igazán oszt lapot a rendező: nem tudunk meg szinte semmit álomképeiben feltűnő feleségéről (Liv Tyler), de még kulcsszerepet játszó édesapjáról sem.

A fiúnak csupán a félistenként csodált apa öröksége maradt, a legenda viszont közelebbről nézve egy csapásra hamvaiba hullik. Az Ad Astra legnagyobb hiányossága az, hogy nem érzünk nyomást a torkunkban, miközben a főhős halad célja felé: túl kiszámítható, elkerülhetetlen a végkifejlet. McBride mindent kimond, narrálja saját érzéseit, és nem marad hely egyéb értelmezésekre. Nincs misztérium, és a film nem állít tulajdonképpen semmit az ember helyéről az univerzumban. A konklúzió annyi, hogy egyedül lenni rossz, és lehetőleg ne lökjük el magunktól azt, akit szeretünk…

(Ad Astra – Út a csillagokba, brazil–amerikai science fiction, 124 perc. Rendező: James Gray. Forgalmazó: Fórum Hungary)