tisztelt apával
Fotó: Fórum Hungary
A film látványvilága fantasztikus, mégsem az akciójelenetek adják a gerincét. Szépen besimulnak ugyan a cselekménybe, de a hangsúly egy magányos férfi lelki vívódásán nyugszik.
A Pitt által alakított asztronauta apjával való kapcsolata, illetve annak hiánya kihat egész életére, képtelen kimutatni az érzelmeit, és mindig hajtja valamiféle belső kényszer, hogy továbbmenjen. Jelen esetben egészen a Neptunuszig, ugye. A kalandozás viszont inkább egyfajta rosszul értelmezett kötelességteljesítés számára, amely nem okoz örömet vagy beteljesülést.
Brad Pitt minimalista eszközökkel tudja visszaadni ezt a belső vívódást. Roy McBride űrhajós küzd apja örökségének súlyával, a kisfiúként megtapasztalt elhagyásélménnyel és ebből eredeztethető választásainak következményeivel. Nehéz szerep, amely kifejezetten jól áll a színészként mindig alulértékelt Pittnek, mellette azonban egy karakternek sem igazán oszt lapot a rendező: nem tudunk meg szinte semmit álomképeiben feltűnő feleségéről (Liv Tyler), de még kulcsszerepet játszó édesapjáról sem.
A fiúnak csupán a félistenként csodált apa öröksége maradt, a legenda viszont közelebbről nézve egy csapásra hamvaiba hullik. Az Ad Astra legnagyobb hiányossága az, hogy nem érzünk nyomást a torkunkban, miközben a főhős halad célja felé: túl kiszámítható, elkerülhetetlen a végkifejlet. McBride mindent kimond, narrálja saját érzéseit, és nem marad hely egyéb értelmezésekre. Nincs misztérium, és a film nem állít tulajdonképpen semmit az ember helyéről az univerzumban. A konklúzió annyi, hogy egyedül lenni rossz, és lehetőleg ne lökjük el magunktól azt, akit szeretünk…
(Ad Astra – Út a csillagokba, brazil–amerikai science fiction, 124 perc. Rendező: James Gray. Forgalmazó: Fórum Hungary)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!