Versben bujdosó Magyarország

Új ismerőseimet mindig kifaggatom, honnan származnak. Szinte minden magyar táj és településnév mond, jelent valamit, s ez egy kapcsolatban az első közös pont.

Miért van az, ha járom az országot, megszólal versekben a táj? Amikor evezünk a Tiszán, és felbukkan a Túr-bukó, bár tudom, hogy nem itt volt egykor a torkolat, s ezt nem is látta Petőfi, ráadásul alkonyat sincs, mégis megszólal bennem: Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál / Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére. (A Tisza) Ettől az embernek rögtön megmelegszik valami a szívében. Vas megyébe érve már várom a Somló és a Ság hegy kitüremkedését, már tolakodnak elő a sorok: Messze setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, / Szülőföldem, képedet: / Megállok még egyszer, s reád visszanézek. / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! / Vegyétek bús könnyemet. (Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-aljától) Most közeledőben vagyok, de sokszor megéltem már a búcsúzást is.

Új ismerőseimet mindig kifaggatom, honnan származnak. Szinte minden magyar táj és településnév mond, jelent valamit, s ez egy kapcsolatban az első közös pont. Újdonsült ismerősöm mondja, hogy csákberényi, nem ugrik be rögtön, kérem, soroljon közeli településeket. Székesfehérvártól északra, Zámoly… Megvan! Nem volt soha zsámolyom / Bár születtem Zámolyon. (Csoóri Sándor: Helyszínek)

Ha letérek a főútról a bájos somogyi dombok közé, beugrik Csokonai Vitéz Mihály verse: Hát, múzsáknak szentelt / Kies tartomány! / Íly számkivetve volt / Nálad minden tudomány? […] Istenem! / Senki sem / Vette észbe, / Hogy e részbe / Árva még Somogy! (Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban) Nem gondolta Csokonai, hogy egyszer Kaposváron főiskola lesz róla elnevezve.

Sokszor vonatozom az Alföldön, ilyenkor eszembe jut Petőfitől: Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom. (Az Alföld) Ha Püspökladány után lassabban halad a vonat, s újdonsült útitársaim beszélgetésében észreveszem a bihari tájszólást, Ady sorai jutnak eszembe: Magas, fátlan sikokról / Nyargaltak le az Alföld / Mély, szomorú völgyébe / (Fut a gőzös az éjbe.) […] Kisírunk a gőzösből / Sok nehéz, könnyed jóslást / Sorsodról, Alföld népe. / (Fut a gőzös az éjbe.) (Gőzösről az Alföld) Visszaútban Nagyváradról Janus Pannoniust szavalom, verse máig pontos leírása Váradnak, még akkor is, ha nem személyes élményből írta: Még mély hó települ a téli földre, / Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke, / Szürke súly a ködös fagy zúzmarája, / S el kell hagyni a szép Körös vidékét / És sietni Dunánk felé, Urunkhoz. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. (Áprily Lajos fordításában: Búcsú Váradtól)

Hazatérek. Mindig megcsodálom a Duna-partot, a hidakat, s élvezettel utazom a 2-es villamoson, amely külföldiek szerint a világ egyik legszebb városi villamosvonala. Szeretem a Duna-partot s a helyére, a rakpartra került József Attila-szobrot. A külföldiek mellé telepednek, nekik nem mond sokat, nekem igen: A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. / Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. (A Dunánál) Laktam Rákospalotán, s a villamos-végállomásnál, a Babits-emléktáblánál mindig eszembe jutott: nincs hír, nincs ujság, / villanyosom megakadt. / Néma falun lakom én… S hogy még személyesebb legyen a vers, a címéhez kötöm életem fontos, sorsfordító eseményét: Május huszonhárom Rákospalotán.

Miért van ez? Egyszerű a válasz. Anyanyelvünk világot teremtő szövegeiben élünk.