Hazatérek. Mindig megcsodálom a Duna-partot, a hidakat, s élvezettel utazom a 2-es villamoson, amely külföldiek szerint a világ egyik legszebb városi villamosvonala. Szeretem a Duna-partot s a helyére, a rakpartra került József Attila-szobrot. A külföldiek mellé telepednek, nekik nem mond sokat, nekem igen: A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. / Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. (A Dunánál) Laktam Rákospalotán, s a villamos-végállomásnál, a Babits-emléktáblánál mindig eszembe jutott: nincs hír, nincs ujság, / villanyosom megakadt. / Néma falun lakom én… S hogy még személyesebb legyen a vers, a címéhez kötöm életem fontos, sorsfordító eseményét: Május huszonhárom Rákospalotán.
Miért van ez? Egyszerű a válasz. Anyanyelvünk világot teremtő szövegeiben élünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!