Elnémulás

A „magyar nyelv köszöni szépen, nagyon jól van” fajtájából való cinikus megnyilvánulások az irányított szakmai vakság szomorú esetei. Manapság a világ egyetlen nyelve sincs mindenestül igazán jól.

Veszélyeztetett-e a magyar nyelv? E kérdésre hiába keresnénk mindent eldöntő igazságokat, erről újra megbizonyosodhattunk a napokban Széphalom árnyas fái alatt, a Magyar Nyelv Múzeumának melengető hajlékában, ahol Muravidéktől Kárpátaljáig kisebbségi magyar területek jól ismert kutatói találkoztak egymással.

A válaszadás bizonytalansága hétköznapi nyelvi helyzeteink sokféleségéből fakad: hatalmas és sokszínű a Kárpát-medencei magyar nyelvterület, és alig van a nagyvilágnak olyan sarka, hol magyar szóra ne akadna az utazó. A hazájától távolra került, diaszpórában élőnek, a mindennapjait kisebbségi tömbben, töredező nyelvterületen vagy szórványban beszélőnek mást és mást mér ki a napi nyelv(politika), mások mindennapi nyelvi választásai, örömei vagy épp lemondásai. Muravidéken, Szlovéniában megvalósulni látszik az egymás mellett élő nemzetek kölcsönös többnyelvűsége. Felvidéken és Erdélyben ellenben még mindig erősek a többség poszttrianoni reflexei, hogy a Kárpátaljára ereszkedő kijevi kultúrterrort ne is említsük, amely egy századokon át finoman hangolt, soknyelvű együttélést zúz szét kívülről odaszabadított csákányokkal.

Egy dolog hát bizonyos: a bevezető kérdésre adandó válaszok skálájáról törölhetjük a kategorikus nem lehetőségét. A „magyar nyelv köszöni szépen, nagyon jól van” fajtájából való cinikus megnyilvánulások az irányított szakmai vakság szomorú esetei. Manapság a világ egyetlen nyelve sincs mindenestül igazán jól. Még a legnagyobb presztízsnyelveket, az angolt, a spanyolt, a portugált és a kínait is elérte a közösségi média „kommunikációs forradalma”. Persze, hogy mitől közösségi az, aki troglodita mód bezárkózva, egy lapos kütyüre görnyedve éli „közösségi” élete legnagyobb részét kávéház, erdő-mező, színpad vagy sportpálya helyett, ki tudja. Igaz, az UNESCO nem a nagy(obb) nyelvek szókincs- és nyelvtanbéli szegényedése miatt hirdette meg az őshonos nyelvek nemzetközi évét. Hiszen ha magyar, szlovák, lengyel, német, olasz valamiben nem veszélyeztetettek, akkor épp abban nem, hogy van olyan állam, melynek területén egy régen megszületett helyi standard változat, anyanyelvünk esetében a közmagyar, hivatalos nyelv. Ezekkel szemben Földünk őshonos nyelvei többségének nincsenek efféle állami és nyelvtervezési garanciái, ezért különösen közösség- és környezetérzékenyek. Legtöbbjük az utóbbi félszáz év során tűnt el, vagy az előttünk álló néhány évtizedben tűnik majd el. Néhány tucat világcég gátlástalan nyomulása felfalja életterüket Amazóniától Ausztráliáig és Szibériáig, hol a szemünk láttára hallgatnak el közelebbi s távolabbi nyelvrokonaink is. Hubay Miklós Elnémulás című darabja időszerűbb, mint valaha: az eltűnő nyelvekben rejlő kulturális kincs nagyságát tekintve most vagyona meghatározó részétől búcsúzik az emberiség. Olyasféle nyelvi és kulturális gazdaságtól, amely a Homo sapiens sapiens fajspecifikus kultúrájának kulcsa (volt).

Minket, magyarokat nyelvünkben már (és még) nem ingat meg egy-egy vidék könyörtelen átalakítása, azonban érdemes felfigyelni rá, hogy a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság település- és népességszerkezetének is számtalan érzékeny pontja van. Az asszimilációs veszteségek jellemzően városon nagyobbak. Elég Pozsony, Kassa, Temesvár, Brassó, Újvidék, Kolozsvár népességdinamikáját megfigyelni az utóbbi száz év során. Szemünk láttára szívódtak fel magyar közösségek persze falun is, apai falum, Ipolypásztó is szomorú mementója ennek. Ám visszatérve széphalmi témánkhoz, egyetlen trianoni verdikt sem fon önmagában kötelet nyakunk köré, ha nyelvünkben élünk és élni akarunk. A történelmi átkot száműző, egészséges nyelvi önérvényesítés útjára bárki bárhol rátalálhat ma is. Ebben az örök meg- és visszafordíthatóságában van nyelvi reménységünk, Kárpát-medencei nyelvi újjászületésünk reménysége is.