Katonabanda

Honnan ismerhetjük meg a régi magyar katonaéletet? Hát természetesen a történelmi szakkönyvekből, a katonadalokból, a néprajzi emlékeztetőkből. De alighanem az irodalom szolgál a legfontosabb forrásokkal.

„Jelen!” – huszár hagyományőrzők őrt állnak a magyar katonák sírjánál a május 12-i istentiszteleten Fotó: Toró Attila

Honnan ismerhetjük meg a régi magyar katonaéletet? Hát természetesen a történelmi szakkönyvekből, a katonadalokból, a néprajzi emlékeztetőkből. De alighanem az irodalom szolgál a legfontosabb forrásokkal. Hiszen abban megvan a helye szinte minden idevágó „műfajnak”: a hajdani írókatonák-katonaírók személyes élményeinek éppen úgy, mint azoknak az írásoknak, amelyek a megtörtént vagy a megálmodott hősi tetteknek a megörökítésével kívánják vitézségre, azaz honszeretetre és férfiasságra buzdítani az újabb nemzedékeket.

Ezek az írások, a kuruc kor harcos-bizakodó, elégikus-bujdosó darabjaitól Petőfinek a hadügyminisztere bürokratikus kelletlenkedésén ironizáló költeményéig vagy Jókai „csataképeitől” a kárpátaljai Vári Fábián Lászlónak a Tábori postájáig, amely a brezsnyevi hadseregben lehúzott poroszföldi katonaéveinek maradandó emlékeztetője. Végtelen az irodalmi példatár békéből és háborúból az antik eposzoktól azokig a klasszikus hősénekeket tudatosan megidéző filmekig, amelyek az amerikaiak távol-keleti, hol sikeres, hol kudarcos csatáit emelik a mitológia magasságába. Lásd a wagneri walkürök lovaglását Francis Ford Coppola Apokalipszis most című mozijának a képei alatt.

Hát igen…, a film. Nem akármilyen kutatói feladat volna a magyar film bő százéves históriájának átnézése merőben avégett, hogy mit és hogyan örökít meg a katonáskodó magyar évszázadokból. A romantikus hőskultusz jegyében fogant Jókai- és Gárdonyi-adaptációktól a rendszerváltozás környékének kedélyes-idétlen sorozataiig, közben meg nem feledkezve A tizedes meg a többiek című, megunhatatlan (második világháborús) börleszkig, amely viszont aligha igényelhetne helyet magának a nemzeti kódok mégoly gazdag horizontján.

Ha modern történelmünk oly ritka békeévtizedeire gondolok, és abban a „katona” megjelenítésére, azonnal Szirtes Ádám és Kállai Ferenc arca jelenik meg a Katonazene című filmben. Meg Bástié és Bara Margité, meg Págeré és az, ahogy a profoszt alakító Bihari József nézi beszűkült szemmel, némán és mindentudóan a nyomorult, felültetett tisztiszolgát, Kaál Samut. Nehezen gondolható el a kisember kiszolgáltatottságának és megaláztatásának ennél brutálisabb esete, mint amelyet Bródy Sándor 1898-ban íródott novellájában olvashatunk, és az 1961-es Marton Endre-filmben láthatunk. Mindig tanulságokkal jár, ha összehasonlítunk egy feldolgozást az eredetivel: egyfelől milyen módosításokat kényszerít ki a műforma megváltoztatása, másfelől hogyan szivárog be az új műbe a történelmi idő, amely a két alkotást elválasztja.

Bródy remeklésében van egy nagyon is jelentős, és a Monarchia katonaéletére igencsak jellemző nemzetiségi szál, emellett hangsúlyos a falusi miliő. A remek film tere viszont a magyar kisváros, ahol a többrétegű szociális-morális üzenetre helyezhető a fő hangsúly. Az egyik réteg a Monarchia – az uralkodó által oly feltűnően kényeztetett – katonáinak helye a civil világgal ellentétben, és azzal összeszövődve a másik, a fokozhatatlan drill, a hatalom és az elnyomottság kapcsolatrendszere egy szereppárosban megjelenítve. Ez a két tartalmi elem bravúros ritmusban, szinte egymást értelmezve jelenítődik meg, és olyan képi gazdagsággal, amelyen ma már csak álmélkodunk. Elnézést a profán összehasonlításért, de készült olyan film a későbbi időben, amely a honfoglalást talán ha négy lóval „bonyolította le”, itt viszont csak a „háttérként” egész huszárszázad parádézik.

Tudtommal volt idő, amikor a Kaál Samu bejutott az iskolai olvasmányok közé is, és a film is elő-előkerül, ezért felesleges a tartalom fölmondása. Mindenesetre a katonatiszt és a tisztiszolga – „legény”, „puccer”, „diner”, „kutyamosó”, „csicskás” – viszonya meglehetősen különös, legalábbis civil szemmel nézve. Egyfelől oly mértékű a szolga alávetettsége, amely csak katonai fegyelemmel valósítható meg, másfelől viszont a helyzete mégis kivételes, hiszen „testközelben” van a hatalommal, számtalan olyan kedvezményben részesül a borravalótól a szabadidőig, amelyről a kaszárnyában álmodni sem lehet.

Kaál Samut halálba viszi a gyanútlansága és a gazdája iránti feltétel nélküli engedelmesség, viszont más a képlet, amikor a tiszt és a polgárság viszonyát nézzük. Ez mindig is telítve van konfliktusokkal, de számos olyan eleme van, amelyben az egymásra utaltságot tapasztaljuk. Egy ezred jelenléte bizony rang is egy város számára, nemcsak kényelmetlenség és viszály. És itt érdemes szóba hozni a film címét: Katonazene. A katonabandák léte volt alighanem a Monarchia életének az a metaforája, amely mindenhol szinte közös „nyelvet” teremtett helyszíntől és nemzetiségtől függetlenül. Biztosan nem véletlen, hogy a Monarchia zenei „anyanyelvének”, az operettnek a legjobb komponistái évekig katonakarmesterként működtek.

A Katonazene nem sokkal 1956 után készült, de nyomát nem leljük benne direkt politikai utalásnak. És íme itt egy másik film ugyanekorról, a Bakaruhában (1957), amelynek alapszövegét Bródy „keresztény” fia (apja nevezte így), Hunyady Sándor írta, de már az első világháború után. Ritka szép film ez is, az elfelejtett Fehér Imre műve. Szerelmi történet – Bara Margit mint kalotaszegi szolgáló és Darvas Iván mint „póttartalékos”, léha ficsúr, istenem… –, melyben szintén ott a társadalmi különbség, amelyet csak alakoskodással és csak ideig-óráig lehet áthidalni; amely itt nem fejlik társadalmi konfliktussá, marad az, ami: érzelmi csapdahelyzet. Amelyben mindkét fél megsérül.

Tudjuk, hogy ez is katonás időkre jellemző szerepkettős: a baka és a cselédlány. Nem éppen nemes érzelmeket sugalló képlet, és ennek a természetes és talmi kulisszáit sem a novella, sem a film nem tagadja le, éppen ezért figyelemre méltó az érzelmek itt kibomló szépsége és gazdagsága. És itt is a vidéki magyar város a helyszín, konkrétan Kolozsvár. És felbukkan benne a Bartha Miklós utca. A névadót sem méltatni, sem kárhoztatni (ő írta a Kazár földön című úti naplót) most nem tartom dolgomnak, de a polgárság és a közös hadsereg egyik legbrutálisabb konfliktusa az ő nevéhez kapcsolódik. 1880-ban újságcikkben felháborodva írja meg, hogy egy itt állomásozó osztrák katonatiszt visszatérően „magyar kutyáknak” hívja a katonáit. Mivel helyreigazítani nem hajlandó, a szerkesztőségben két tiszt fölkeresi, és kis híján halálra szúrja és vagdalja. Minden csapást puszta kézzel fog fel, örökre megnyomorodik.

A galád eset híre országos felháborodást kelt, még az uralkodóig is eljut. „Természetesen” a gazemberek megússzák. Ahogy Kaál Samu főhadnagya is. Nos, az efféle esetek sem öregbítették a közös hadsereg osztrák tisztjeinek (legyünk csak kurucosan elfogultak…) nimbuszát, de nem befolyásolták a gazdag és szegény, mindenesetre férjhez menendő polgárlányok olvadékonyságát a snájdig tiszt urak iránt. Aminél aligha képzelhetünk el gazdagabb irodalmi forrást…

És hozzuk ide végezetül azt a filmes feldolgozást, amely szintén századelős regényt vett szem­ügyre, és szintén abban az időben (1960), amely nem éppen az efféle múltidézések miatt lett része a nemzet történelmi emlékezetének! Mi lenne más ez, mint Mikszáth nagy társadalmi regénye 1906-1907-ből, A Noszty fiú esete Tóth Marival? Az már az író megbocsátó, derűre hajló világlátásán múlt, hogy a katonatiszt Noszty Feri gazemberségeit majdhogynem szimpla csibészkedésként rajzolja meg, de amikor a konfliktus a végletekig kiéleződik, akkor nem ad felmentést.

A polgári etika mérlegén a dzsentri huszárhadnagyocska könnyűnek bizonyul. És ezt milyen finoman oldja meg az író (és majd félszáz évvel utóbb a rendező Gertler Viktor). Emlékszünk az első mondatra? „Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben.” A magyar kisváros, Noszty parancsnoka, Stromm ezredes hagyja, hogy a váltóhamisító hadnagy megússza a botrányt a nem éppen rokonszenvesnek ábrázolt tót polgár ellenében. De a könyv legvégén újra felbukkanva ő az, aki – kimondatlanul is, de „délceg katonaként” – saját hajdani civil életének morális parancsára hallgatva áll ki a magyar polgár mellett.