Lépcső

Harminc éve, 1989. október 31-én döntött a magyar parlament, hogy Magyarország nem építi meg a nagymarosi erőművet, és a dunakiliti építkezés folytatását új államközi szerződéshez kötötte. Droppa Györgyöt, a Duna Kör ügyvivőjét a környezetvédelem rendszerformáló erejéről kérdeztük.

Fotó: Mirkó István

– Önök szerint miért olyan káros a vízlépcső?

– A sík vidéki erőműveknek nagy a területigényük, jelentősen károsítják az ökoszisztémát, felépítésük és fenntartási költségük sokkal drágább, miközben energiatermelésük is sokkal csekélyebb.

– Mikor érezték, hogy hatással lehetnek a Duna ügyére?

– Az osztrák követség elé tervezett tüntetésen egyértelműen kiderült, hogy valami megváltozott. 1984-ben még betiltották a megmozdulásunkat, pedig nem terveztünk semmi rendkívülit: el akartunk sétálni a Margit-szigetre, hogy megmutassuk, hogyan működik a parti szűrésű kút. Vargha János főszervezőt akkor még elbocsátották a munkahelyéről. 1988-ban folyamatosan azt néztem, ha jönnek a rendőrök, merre menekülhetek el. Rendőrök voltak, figyeltek bennünket, de nem történt semmi. Örültünk, hogy a környezetvédelmi ügy mellé nagyon sokan odaállnak – ’88 áprilisában kiadtuk a Duna – Egy antológia című könyvet. Benne Csórival, Csurkával, Esterházyval, Eörsivel, Karinthyval, Kodolányival, Kukorellyvel, Kornissal, Szántó Piroskával, Szilágyi Ákossal, Szőcs Gézával, Vas Istvánnal, Zalán Tiborral és sok neves személlyel. A tüntetéseken harsogott vízlépcsőellenes jelmondatokat – Lakást építs, ne gátakat! – hamarosan elnyomták a demokráciát követelő hangok. Sokkal kisebb volt a rizikó, amikor azt mondták a tiltakozók, hogy nekik nem kell vízlépcső, és az sem tetszik, ahogy a környezetvédelem ügyét kezelik, mintha a rendszer ellen harsogtak volna jelszavakat. Éreztük, hogy a hatalom nem akarja mindenáron fitogtatni az erejét, miközben a hatalomról nem szoktak csak úgy lemondani.

– Nyolcvankilenc októberének végén megszületett a nevezetes parlamenti döntés. Győztesnek érezték magukat?

– Örültünk, hiszen ez volt az első lépés, amikor az ország egyértelműen deklarálta, hogy nem akarjuk megépíteni a vízlépcsőrendszert. Ettől kezdve egyre közelebb engedtek bennünket a tárgyalásokhoz. Az Antall-kormány idején tiltakozásunkat meghallva a miniszterelnök leváltotta a magyar tárgyalóbizottság frissen kinevezett – feladatára alkalmatlan – vezetőjét.

Fotó: Mirkó István

– Meghatározó szerepe volt a rendszerváltozásban a Duna-mozgalomnak?

– Volt szerepünk, de nem értékelem túl a jelentőségünket. Ha nagyon akartunk volna, valószínűleg ott ülünk a kerekasztal-tárgyalásokon, hiszen volt akkora respektünk, mint például a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak. Nekünk is osztottak ingatlant, mint az összes pártnak, de nem fogadtuk el arra hivatkozva, hogy a szabadon választott parlament adjon nekünk irodát. Nem adott. Utólag beláttuk, hogy a környezetvédelem iránt elkötelezettek mellett sokan voltak, akik politikai céljaikra használták fel ezt az ügyet. Az első szabadon választott parlamentbe több mint száz, a Duna Körrel szorosabb vagy lazább kapcsolatot tartó képviselő került. A zömük hamar elfelejtette a Duna ügyét.

– Ezerkilencszázkilencvenkettő májusában az Antall-kormány felbontotta a szerződést a csehszlovák féllel. 1993. január 1-jén megalakult Szlovákia. Az új szlovák állam kijelentette, hogy egyoldalúan, úgynevezett C változattal csak szlovák területen befejezi a vízlépcsőt.

– Válaszként a Duna Kör 1992. szeptember 3-ra gyűlést szervezett a Kossuth Klubba a C variáns elleni tiltakozásul. Ez volt az utolsó jelentősebb pillanat, amikor a különböző rendszerváltó pártok tagjai a jelen lévő értelmiségiekkel közösen képesek voltak közös nyilatkozat megfogalmazására. A Duna konkrét elterelését 1992. október 23-án kezdték meg, és 26-ára fejezték be. A két kormány 1993-ban vitte a hágai Nemzetközi Bíróság elé a vitát. A Nemzetközi Bíróság salamoni ítéletét a Horn-kormány úgy értelmezte, mintha a hágai bíróság Szlovákiát hozta volna ki győztesnek, és mintha Magyarországot arra kötelezte volna, hogy építse meg a vízlépcső magyarországi létesítményeit. 1998. február 28-ára a Duna Kör ismét tüntetést szervezett, amelyen több mint negyvenezren tiltakoztak a kormány Duna-politikája ellen. A következmény ismert: az MSZP az 1998-as választást elvesztette, és a bős-nagymarosi vízlépcső ügye nyugvópontra került. Túlságosan is. Az azóta egymást váltó kormányok az elvarratlan szálak összekötésére létrehoztak ugyan kormánybiztosságokat, de azok érdemi eredményt az álláspontok bemerevedése és az inaktivitás okán nem értek el.

– Azt állítja, hogy az 1998-as választást az MSZP-SZDSZ-kormány a Duna miatt vesztette el?

– Horn Gyula nagyon hosszú utat tett meg politikusként, sok mindenen túl tudta tenni magát, elfogadta például, hogy Magyarország tagja legyen a NATO-nak, ami nem egyenesen következett karrierjéből. De azt nem vette be a gyomra, hogy a zöldek is beleszólnának a dolgába. Ez a környezetvédelmi ügy akkor olyan fontos volt, hogy meg nem értése – főleg, amikor kiderült, hogy akár két vízlépcsőt is építenének – a Horn-kormány bukásához vezetett.

– Volt, amiben önök tévedtek?

– Szemünkre hányták, hogy papírtigrisnek minősítettük a szlovák építkezést. Ennek a felelősségét meg kellett osztanunk a magyar titkosszolgálatokkal és a kormánnyal, mert tudniuk kellett, hogy mi épül odaát. A magyar oldalon épült dunakiliti zsilip üzembe helyezéséhez nem járulhattunk hozzá, mert bár azzal mi szabályozhatnánk, hogy mennyi víz kerül a Szigetközbe, de ez az építmény az általunk elutasított rendszer része. Ha meggyőződésünk, hogy a rendszer tönkreteszi a környezetet, akkor nem támogathatjuk annak részleges befejezését. Ha valamiben hibáztunk, azért bocsánatot kérek.

– Kétezerkilencben furcsa csavart vett az élete. Rainer M. János azzal állt elő, hogy ügynökként dolgozott ’89-től…

– Ezerkilencszáznyolcvankettő óta forgolódtam az ellenzékiek között. Van, aki elhiszi, hogy engem 1989-ben beszervezhettek? Perek sorát nyertem, anyagi kártérítést kaptam. Maga a hírközlő is beismerte, hogy nincs bizonyíték az ügynökvoltomra. Besároztak, meghurcoltak alaptalanul.

– Régóta nem hallani a szervezetről. Létezik még a Duna Kör?

– Az elmúlt húsz évben társadalmi tevékenységünk intenzitása alábbhagyott, a tagság nagy része elöregedett. Jelenleg alig százan vagyunk, tartjuk a kapcsolatot, akciókat szervezünk. A feladat adott, a folyó, amely nyilvánvalóan, ha más módon nem is, de egy jelentős árvíz által kiköveteli a törődést. Mielőtt baj lenne – mert nagyon elkényelmesedtünk az utolsó nagy, 2013-as árvíz óta – a régieknek újra le kellene ülniük tárgyalni megoldatlan közös ügyünkről, mert a mai vezetők ezt nem teszik meg.

– Mit hozott önnek a rendszerváltás?

– Csalódást. Akkor büszke voltam bátor tevékenységemre, ma már tudom, hogy naiv voltam.