időjárás 6°C Virág 2022. november 26.
logo

Gomb helyett cipzár

Bódy Géza
2019.11.02. 16:02
Gomb helyett cipzár

Kilencven éve tört ki az Egyesült Államokban a világ legnagyobb tőzsdepánikja, amely magával rántotta a többi ország pénzpiacát. Négy év alatt csak az USA területén tízezer bankot zártak be, a munkanélküliek száma másfélről tizenhárommillióra nőtt. Sokan most is vészharangot kongatnak.

Tucatnyi bankár és tőzsdeügynök vetett véget az életének 1929. október 29-én a Wall Streeten azon a „fekete kedden”, amikor kitört a világ legnagyobb tőzsdekrachja. Kezdetben senki nem fogta fel ennek a súlyát, a milliárdos John D. Rockefeller azt hangoztatta, hogy hosszú életében a krízisek jöttek és mentek, s most sem lesz másként, nem kell ügyet csinálni ebből sem. Ám ez alkalommal az öreg mágnás is tévedett: néhány nap alatt ötvenmilliárd dollárnyira ugrott a részvényesek vesztesége, az árfolyamok zuhantak, mindenki igyekezett szabadulni a papírjaitól.

A bankok egymás után jelentettek csődöt, egy hét alatt Amerika-szerte több mint ezer pénzintézet húzta le a rolót. A gazdaságtörténészek szerint a nyereségek és vagyonok ilyen gyors lenullázódására még soha nem volt példa.

Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett a globális káoszhoz, vissza kell kanyarodni az első világháború végéhez, amikor szinte az egész földkerekség az Egyesült Államok kölcsöneitől függött. A világégés okozta veszteségek miatt sok országnak volt szüksége hitelre, amelyet az USA-ban bőkezűen osztogattak a busás hozam reményében. Mivel ott nem voltak harcok, tőke is akadt bőven, még iparcikkek exportjával is segítették az újjáépítést Európában. A tengerentúli gazdasági termelés negyven százalékkal nőtt, a fejlődés az életkörülmények javulását hozta magával. Amerikában sikk volt az autó, fejlődött a rádiózás, elindult a mozi térhódítása. A részvénypiac felpezsdült, a vállalati papírok értéke 1925 és 1929 között megközelítőleg ezer százalékkal emelkedett.

A kölcsönök hatására az európai országok is éledezni kezdtek, hamarosan túltermelés alakult ki, mert a franciák és németek is visszatértek a kereskedelmi világpiacra. Csökkenteni kellett az árumennyiséget, amely elbocsátásokat, majd munkanélküliséget okozott. Az amerikai bankok is visszafogták a hitelezést, 1929 októberében végleg kifulladt a jólét, a kilenc éve folyamatosan emelkedő New York-i tőzsdeindex megtorpant. Bekövetkezett a Wall Streeten a brókerek rémálma: a részvények elértéktelenedtek, október és november között kipukkadt a tőzsdei buborék. A harmincas évek elejére szinte minden országot elért a válság, és katasztrofális következményekkel járt: minimálisra zsugorodott a kereskedelem, a valuták elértéktelenedtek, majd 1931-re gyakorlatilag megszűnt a nemzetközi fizetési forgalom is. A nehéz éveket a néhány talpon maradt bank csak úgy élte túl, hogy hitelt egyáltalán nem adtak, ellenben a tartozásokat könyörtelenül, sokszor embertelen módon behajtották. Ezt megtorlandó nem csoda, hogy még a gyilkos bankrablók, mint például a Bonnie és Clyde páros is, nemzeti hősök lettek.

Mindig akadnak, akik a legnagyobb bajból is képesek hasznot húzni. Joseph Kennedy – a későbbi elnök John F. Kennedy apja –, kihasználva a lakosság nyomorát, a világégés alatt hatalmas vagyonra tett szert: míg 1929-ben négy-, 1935-ben már 180 millió dolláros bankszámlája volt. Módszere az volt, hogy fillérekért felvásárolta azok házait, lakásait, akik nem tudták fizetni a rezsit. Eközben amerikai családok milliói – főként az Appalache-régió hegyvidéki közösségei – annyira elszegényedtek, hogy a pitypang és a szeder lett a fő táplálékuk. A földjére hitelt felvett farmer képtelen volt törleszteni, egy-egy idénymunka reményé­ben egyik helyről a másikra vándorolt. A munkanélküliek száma pár év alatt a kezdeti másfélről tizenhárommillióra nőtt. Ekkor terjedt el a cipzár használata is, a gombok megvásárlására ugyanis a legszegényebbeknek már nem futotta.

A kezdeti, túltermelés-ellenes válságkezelési intézkedések (például a fokozott takarékoskodás, a felesleges készletek megsemmisítése) nem jártak sikerrel, emiatt Herbert Hoover amerikai elnök meg is bukott. Az áttörést utóda, az 1933 elején beiktatott Franklin D. Roosevelt hozta meg, aki új társadalmi-gazdasági irányvonalat (New Deal) hirdetett. Négynapos bankzárlatot rendelt el, új pénzintézeti törvényt vitt keresztül a kongresszuson. Erre azért volt szükség, mert néhány év alatt huszonötezer pénzintézetből tízezer csődbe ment. Roosevelt programja a hitelintézetek megnyitását szövetségi hatósági engedélyhez kötötte, ezzel állítva helyre a megcsappant bizalmat. Az inflációs gazdaságpolitika jegyében pedig leértékelték a dollárt, és megtiltották az arany kivitelét az országból.

Átfogó közmunkaprogram indult: a Tennessee folyó völgyében nyolcmillióan dolgoztak. Létrehozták a polgári tartalék hadtestet, a munkások táborokban laktak, ingyen kaptak étkezést, szállást, egyenruhát és napi egy dollár zsebpénzt. ­Ekkor hozták létre, többek között, a Los Angeles-i Griffith obszervatóriumot, a New York-i ­LaGuardia repülőteret vagy a San Franciscó-i Golden Gate hidat is. A láthatatlan kéz (Adam Smith nevéhez fűződő elv, amely csak a tökéletes verseny feltételei között érvényesül) politikáját a cselekvő állam koncepciója váltotta fel. Megkezdődött a társadalombiztosítási rendszer kiépítése, a munkások védelme állami feladat lett. Széles körben elterjedt az áramszolgáltatás, a gépkocsigyártás ipari húzóágazattá vált: autópályák, hidak, alagutak, benzinkutak és javítóműhelyek, autós vendéglátóegységek épültek szerte a világban, és felszállt az első London–Párizs légi járat is. A hírközlést segítette a rádiózás elterjedése, a háztartásokban sokasodtak az elektromos gépek. A lakosság újra jobban élt, ám a legnagyobb világgazdasági válságnak valójában a második világháború vetett véget: a globális fegyverkezés új ipari korszakot nyitott meg.

Azóta is közgazdászok hada próbálja megfejteni az okokat, hogy mi vezetett a gazdaságtörténet legnagyobb pénzügyi összeomlásához 1929-ben. A brit Niall Ferguson a témáról írt munkájában a világhírű Irving Fishert, a Yale Egyetem professzorát idézi, aki napokkal a válság kirobbanása előtt, 1929. október 16-án így fogalmazott az amerikai részvényárakkal kapcsolatban: „Úgy tűnik, fennsíkra érkeztünk, és minden rendben lesz.” Ehhez képest október 24-én két százalékot zuhant a tőzsdemutató, és a lejtőn már nem lehetett megállni. Érdekesség, hogy mindketten állítják, a tőzsdeválságok sosem előzmény nélküliek. Ezt igazolja az első világháború okozta gazdasági csőd, illetve a rengeteg tőzsdebezárás.

Ferguson A pénz felemelkedése című köteté­ben azt is állítja, hogy a krízist az ipar technológiai fejlődése is segítette. Az Egyesült Államok emblematikus nagy cégei, mint például a DuPont (nejlon), a Procter & Gamble (kozmetika), az RCA (rádió), az IBM (könyvelőgépek) olyan, a termelékenységet fokozott mértékben javító újításokat vetettek be, amellyel a korábbiaknál lényegesen több terméket tudtak előállítani.

Kilátás a városra a német Commerzbank frankfurti székházának mosdójából. Úton a hanyatlás felé
Fotó: Reuters

A második világháború helyreállítási időszaka után a legtöbb nyugati államban ismét fellendült a gazdaság. A németeknél például tető alá hozták a szociális piacgazdaságot, ahol egyszerre kísérelték meg a foglalkoztatás jelentős kiterjesztését, valamint az általános gazdasági növekedés fokozását.

A világgazdaság hullámzása, a fellendülések és recessziók stagnálással tarkított sorozata mindig szolgál kisebb-nagyobb megtorpanással. A stabilizációra a hatvanas évekig kellett várni: a német gazdasági csoda, a japán fellendülés, a nyugat-európai integrációs kísérletek eredményei hatására újra felpörgött a pénzügyi élet. Ám ismét jött egy hideg zuhany. Nixon amerikai elnök 1971-ben, a vietnami háború elvesztése után felfüggesztette a stabilitást hozó, a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát. Ezután 1973-ban kirobbant a kőolajválság is, amely újabb visszaeséshez vezetett. A kilencvenes évek sem teltek unalmasan: 1995-ben monetáris csődhullám söpört végig a világon, Mexikótól Japánon át Oroszországig.

Sokan kérdezik, hogy előállhat-e újra a tizenegy évvel ezelőtti helyzet. Ezzel kapcsolatban korunk egyik sztárközgazdásza a napokban Budapesten fejtette ki véleményét. Steen Jakobsen ijesztő képet vázolt: jelenleg hatvan százalékra tehető a közelgő recesszió esélye. A stabilitás helyreállítása érdekében a leghamarabb véget kellene vetni a britek uniós elhagyásával kapcsolatos, kabaréba illő vitájának csakúgy, mint az amerikai–kínai kereskedelmi háborúnak. Ha mindez nem lenne elég, a kínaiaktól erősen függő Németország sem áll a helyzet magaslatán, a világ egyik legerősebb gazdasága jó úton halad a hanyatlás felé. A megoldáshoz stabilabb politikai rendszerekre lenne szükség, a világgazdaságnak pedig újra bővülnie kellene. Amennyiben ez záros határidőn belül nem következik be, akkor elkerülhetetlen lesz a 2008-ashoz hasonló tragédia. A legfőbb tanulság: ne fektessünk be hitelből. Mint Steen Jakobsen fogalmazott, egy évvel ezelőtt a világ jegybankjai azt ünnepelték, hogy a Lehman Brothers 2008-as csődje már történelem, mindenki a növekedést hangsúlyozta.

Aztán pár hónapra rá eluralkodott a félelem, most pedig azt látjuk, hogy a globális monetáris politika halott.

Megtépázott Magyarország

Az első világháború és a trianoni békediktátumok nyomán hazánkon is segítettek a nemzetközi hitelek, s gazdaságunk 1928 körül stabilizálódott. Beindult az export, világszerte szerették a magyar termékeket. A Tőzsdei Kurír 1929-es decemberi számában így számol be: „Pénzintézeteink kitűnő fundáltságát igazolja, hogy a nehéz időkben is sziklaszilárdan állták meg helyüket, és eltérően a külföldi nagy bankkrízisektől, nálunk ezen a téren sem voltak meglepetések. Bár általános gazdasági depresszió korszakát éljük, ezt a magyar iparvállalatok egészséges része nem nagyon érzi.” Ám 1931-re a Kárpát-medencébe is elért a gazdasági vihar. A Bethlen-kormány kezdetben még úgy látta, hogy nem kell változtatni a gazdasági munkameneten, de a biztonság kedvéért kidolgozták a kartelltörvény tervezetét. Ezzel igyekeztek tompítani a polgárság, valamint a nagy- és középbirtokosok közti feszültséget, azonban pont az illetékesek utasították el a javaslatot. Később Bethlennek – ekkor már Horthy Miklós kormányzó tanácsadójaként – volt köszönhető, hogy sikerült elkerülni az államcsődöt. Utódja, gróf Károlyi Mihály azonnal csökkentette a közalkalmazottak fizetését, ráadásul erőteljesebben megadóztatta a munkások és a tisztviselők bérét, ugyanakkor munkanélküli-segélyt is folyósított. A végső döfést mezőgazdaságunk csődje jelentette. Korábban a növénytermelés, állattenyésztés képviselte a külkereskedelmünk 70 százalékát, ám lisztünk, gabonánk a válság idején a fizetésképtelenség miatt senkinek sem kellett. A raktárakban a tonnákban álló termények megrohadtak, a gazdák eladósodtak. Ezért 1931-ben életbe lépett a csődvédelem, amely megakadályozta a tömeges katasztrófát. Az iparban 1933-ig mintegy húsz százalékkal esett vissza a termelés, sok bankunk a krízis áldozata lett. Gazdaságunknak pár évbe telt talpra állni, miközben a német befolyás egyre erősebben éreztette hatását.

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.