Rózsa Sándor két koponyája

Mint minden a nyilvánosságban szereplő kiváló egyénről, ha furcsaságai vannak, egész mondakör keletkezett Lenhossékről is, de amelynek fele se igaz.

Mint minden a nyilvánosságban szereplő kiváló egyénről, ha furcsaságai vannak, egész mondakör keletkezett Lenhossékről is, de amelynek fele se igaz – pl. az, hogy egy alkalommal tüdőt küldött haza, amelyet otthon meg akart vizsgálni: a szakácsné nem tudván az eredését, belőle savanyú tüdőt (pájslit) főzött volna – s amelyek azon közönyben találták okukat, amellyel a hulla iránt viseltetett, pl. boncoláskor szórakozottságában a véres asztalra letett szivart a szájába vette, vagy a boncasztalon fekvő véres ruhát a beszéd heve közben zsebkendőnek nézte, s más effélék, melyek foglalkozásának a következményei voltak.

A boncteremben való demonstrálásokra hosszú fekete gumiköpenyben jelent meg, sajátságos alakú fekete bársonysipkával a fején, s ha olyankor valamely érdekesebb tárgy magyarázatába kezdett, amúgy is rosszul hallván, nem vette észre hallgatóságának félhangos társalgását, valamint egyes illetlenkedőknek különös öltözékére mutatkozó tréfás megjegyzéseit sem. Ha a nyugtalanság nagy lett, és észrevette, akkor azt hitte, talán nem értik a magyarázatot s új hévvel kezdte elölről. […] Furcsa színben tüntette őt fel az idegenek előtt vonzalma a rendjelek iránt is, azokat szép tokokban gyakran a zsebében hordta, s igen örült, ha valakinek megmutathatta és elmagyarázhatta a történetüket, kitől és mikor kapta. Egy alkalommal egyik tanítványának panaszkodott, hogy helytelen szokás az, hogy az ember nem hordozhatja rendjeleit állandóan, mert emiatt megszólják. Máskor a rendjeleit elvitte egyik állami hivatalnok lakására, megmutatva és elmagyarázva mindegyiknek a történetét, s miután a bemutatást befejezte, megkérte az illetőt, engedje meg, hogy most a nagyságos asszonyhoz átmenjen és annak is megmutassa. Gyakran emlegette bensőbb ismerősei előtt, hogy a francia becsületrendet még nem bírja, s ezt igen sajnálja.

Gyengéje volt a múzeumának bemutatása is. Boldog volt, ha bárkit kapacitálhatott arra, hogy a múzeumát megtekintse. Különösen büszke volt a belövellt érkészítményeire és koponya gyűjteményére, amelyben a kivégzett gyilkosokét a laikusoknak különös pontossággal megmagyarázta. Említik, hogy egy alkalommal az udvaron keresztül haladván, megbotlott és elesett; egy arra menő munkásféle ember felsegítette. Lenhossék erre jutalmul megmutatta neki a múzeumát. Egy alkalommal valakinek a múzeumában bemutatta Rózsa Sándor koponyáját kétszer – egyiket fiatal, másikat az agg korából.

Ha ezen furcsaságokhoz hozzávesszük, hogy Lenhossék takarékosságának a közönségben sokkal nagyobb volt a híre, mintsem az alapja, mert öltözékére nem sokat fordított, olcsó szivarokat szítt, régi cilindert hordott, színházra és egyéb mulatságokra nem költött, úgy nem lehet csodálkozni, hogy tanítványai közül az élénkebbek róla sok furcsaságot terjesztettek […] sokaknak volt legalább valami alapja. Ha társaskocsin vagy lóvasúton ment, szomszédjait rendszerint megszólítgatta, s a kocsivezetőnek gyakran kijárt egy szivar, hogy figyelmeztesse, ha az intézethez vagy a lakásához ért. Egy alkalommal a lóvasúti kocsin egyik tanítványával, aki egyetemi tanárnak a fia volt, beszédbe elegyedett s amikor az intézete előtt leszállt, csak akkor jutott eszébe, hogy az illető atyját elfelejtette üdvözöltetni, akkor visszafordult és a tovahaladó lóvasutat nagy kiabálással megállította, ami megtörténvén, hevesen felrohant s az illető fiatalembernek a jelenlevők mosolygása és a kocsivezető bosszúságára hangosan mondotta, hogy „tisztelteti az atyját”.

Mint sok tudós, ha valami gondolattal foglalkozott, szórakozott volt. […] Amikor kint lakott a Svábhegyen s kisfiát valami csínyért büntetni akarta, a réten sebtében egy idegen fiút nézett a magáénak s azt jól megnádpálcázta. Midőn Balatonfüreden nyaralása alkalmával a zongoráját meg akarta hangoltatni, Zichy­ Nándor grófot szólította fel a hangolásra, akit zongoramesternek nézett. […] Az 1875-ben Budapesten tartott antropológiai kongresszus egyik ülése alkalmával ebédre kívánta hívni Mestorf kisasszonyt, a kieli múzeum őrét, de a személyt eltévesztve, egy másik úri hölgyet szólított meg, aki az ebédre meg is jelent, férje, két felnőtt leánya és az egyiknek vőlegénye kíséretében. […] Egyszer egyik tanítványát másnapra meghívta ebédre, de megfeledkezett azt otthon megmondani. Midőn az a készületlen asztalhoz megjelent, hamarjában 1 forintot nyomott a kezébe, hogy menjen valamerre ebédelni.

A magyar nyelvet kiejtés tekintetében egészen helyesen bírta, de a mondatfűzésből a német észjárás gyakran kilátszott, s ha nem jutott eszébe a megfelelő magyar szó, belekeverte a németet, sőt a latin kifejezéseket is, aminek nem ritkán különös mondások vagy hibás szavak voltak az eredményei, amit az élénkebb természetű tanítványai túlozva beszéltek el, pl. a nemi szerveket egyszer „nemzeti szerveknek” mondotta volna állítólag.

(Dr. Mihálkovics Géza: Emlékbeszéd dr. Lenhossék József felett, 1893. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)