Mint minden a nyilvánosságban szereplő kiváló egyénről, ha furcsaságai vannak, egész mondakör keletkezett Lenhossékről is, de amelynek fele se igaz – pl. az, hogy egy alkalommal tüdőt küldött haza, amelyet otthon meg akart vizsgálni: a szakácsné nem tudván az eredését, belőle savanyú tüdőt (pájslit) főzött volna – s amelyek azon közönyben találták okukat, amellyel a hulla iránt viseltetett, pl. boncoláskor szórakozottságában a véres asztalra letett szivart a szájába vette, vagy a boncasztalon fekvő véres ruhát a beszéd heve közben zsebkendőnek nézte, s más effélék, melyek foglalkozásának a következményei voltak.
A boncteremben való demonstrálásokra hosszú fekete gumiköpenyben jelent meg, sajátságos alakú fekete bársonysipkával a fején, s ha olyankor valamely érdekesebb tárgy magyarázatába kezdett, amúgy is rosszul hallván, nem vette észre hallgatóságának félhangos társalgását, valamint egyes illetlenkedőknek különös öltözékére mutatkozó tréfás megjegyzéseit sem. Ha a nyugtalanság nagy lett, és észrevette, akkor azt hitte, talán nem értik a magyarázatot s új hévvel kezdte elölről. […] Furcsa színben tüntette őt fel az idegenek előtt vonzalma a rendjelek iránt is, azokat szép tokokban gyakran a zsebében hordta, s igen örült, ha valakinek megmutathatta és elmagyarázhatta a történetüket, kitől és mikor kapta. Egy alkalommal egyik tanítványának panaszkodott, hogy helytelen szokás az, hogy az ember nem hordozhatja rendjeleit állandóan, mert emiatt megszólják. Máskor a rendjeleit elvitte egyik állami hivatalnok lakására, megmutatva és elmagyarázva mindegyiknek a történetét, s miután a bemutatást befejezte, megkérte az illetőt, engedje meg, hogy most a nagyságos asszonyhoz átmenjen és annak is megmutassa. Gyakran emlegette bensőbb ismerősei előtt, hogy a francia becsületrendet még nem bírja, s ezt igen sajnálja.
Gyengéje volt a múzeumának bemutatása is. Boldog volt, ha bárkit kapacitálhatott arra, hogy a múzeumát megtekintse. Különösen büszke volt a belövellt érkészítményeire és koponya gyűjteményére, amelyben a kivégzett gyilkosokét a laikusoknak különös pontossággal megmagyarázta. Említik, hogy egy alkalommal az udvaron keresztül haladván, megbotlott és elesett; egy arra menő munkásféle ember felsegítette. Lenhossék erre jutalmul megmutatta neki a múzeumát. Egy alkalommal valakinek a múzeumában bemutatta Rózsa Sándor koponyáját kétszer – egyiket fiatal, másikat az agg korából.
