Az élet rózsaszínben

Túlságosan szeretem és ismerem Édith Piafot. Éppen ezért hatalmas lelkesedéssel fogadtam ­Michelle Marly – aki valójában Micaela Jary német írónő – új könyvének megjelenését, amely a világ legnagyobb sanzon­énekesnőjének életéről szól, annak is egy rövid szakaszáról.

A cselekmény 1944-ben Párizsban kezdődik, miután véget ért Franciaország német megszállása. A történet két szálon fut: az akkor már ismert és elismert Édithet kollaborációval vádolják, ennek ellenkezőjét kell bizonyítania véget nem érő kihallgatásokon, ellenállnia politikai koholt vádaknak. Eközben ismerkedik meg a még „zöldfülű” Yves Montand-nal, akit tanítványává fogad, hiszen a suta, még ismeretlen fiúban nemcsak a szerelmet, hanem a tehetséget is megleli.

A kezdeti énekórák természetesen ölelkezésbe csapnak át, érzelmek dúlnak a 29 éves nő és a 23 éves fiú között.

A sztori röviden ennyi, hiteles, érthető, köszönhetően az alapos dokumentumfeltárásnak, noha szerintem ennek a kapcsolatnak egy évében azért nincs négyszáz oldal. Ezt Édith is igazolhatta, hiszen egy lapinterjúban így emlékezett vissza: „Yves csodálatos fiú, zseniális művész, de még mindig kölyök volt. […] Jó volt vele lenni, jó volt tanítani, jó volt vele ágyba bújni, de tudtam, hogy nekem egy igazi férfira van szükségem. Nem akartam őt én magamhoz kötni. Nekem is éppen úgy fájt, de muszáj volt.”

Hogy miért nincs ebben négyszáz oldal? Valószínűleg túl sokat vártam attól a szerzőtől, aki a könyves sikerlisták élére röpítette előző kötetét, amely Coco Chanel divatnagyágyúról szólt. Persze tudtam, hogy a két párizsi zsenit nem lehet összehasonlítani, legfeljebb az életmódjukat. Éppen ez a gond: a Piaf-­könyv mindenről szól, csak épp nem a cigarettafüstben és alkoholmámorban szerepléseire készülő Édith Giovanna Gassionról, aki már ekkor tenyeréből etette közönségét, döntötte a falakat, köszönhetően a mindent átütő fájdalmas kisugárzásának és hangjának, valamint épp aktuális szerelmével való halálos vívódásának.

Igaz, az írónő a végén bevallja, hogy szándékosan nem akarta alkoholmámorban ábrázolni Piafot, azért hagyta ki a gyógyszeres, füstös éjszakákat.

Így viszont ez az ábrázolás számomra hamis illúziókeltés, még akkor is, ha a negyvenes években, azaz Piaf harmincas éveiben a kemény drog még nem, de az alkohol és a gyógyszer már igencsak jelen volt.

Az írónő az utolsó lapokon bevallja, hogy direkt hagyta ki Piaf életéből a „mocskos dolgokat” is. Kár. Piaf nem létezett ezek nélkül! Azt sem értem, miért az utolsó lapokon és miért nem az előszóban kell ezt közölni, hogy egy „steril és rózsaszínű” dívát kap az olvasó. Mint ahogy hatalmas csalódást keltett a borító hátsó oldalán elkövetett helyesírási hiba is. Ettől függetlenül tény, hogy a – szerző által elhallgatott – mámor hatására ekkor született meg Yves Montand inspirációjának köszönhetően az egyik lelket simogató dal, a La vie en rose (Az élet rózsaszínben), amely Édithet a királynői trónjára repítette és végig ott is tartotta.

(Michelle Marly: Édith Piaf és a szerelem dala. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 400 oldal. Ára: 3990 forint)