Agymosás mesterlövészekkel

A folyamat mindenesetre egyirányú. Látni való, hogy a hősök egyre inkább színes bőrűek, etnikailag heterogének lesznek. Meg kell szoknunk, hogy a görög istenektől az Anjou királynőkön át a Télapóig bárkit játszhatnak színes bőrű színészek, dacára a teljes elmebajnak, ám ha ezt valaki szóvá meri tenni, az nyilvánvalóan náci lesz – mi más is lehetne! (Miképp a sikeres Csernobil című tv-sorozat kritikusai között is voltak oly elmebetegek, akik kevesellték a 86-os szovjet közegből a színes bőrűeket.) Ellenben kicsi esélyt látok arra, hogy Martin Luther Kinget mondjuk egy albínó jenki játssza el, vagy Anna Frankot egy rasztahajú rapperlány. Vagy fiú.

A másik példa ennél is tragikusabb, és sokkal ártalmasabb, mert alapvető értékeket, eszméket vesz célba. Egy nálunk szinte ismeretlen lengyel film újrafeldolgozásáról van szó. A Westerplatte a lengyelek hősi eposza, amelyet először 1967-ben filmesítettek meg. Ez a film a második világháború kitörésekor a lengyelek által Danzig torkolatánál védett kis földdarab és erőd védőiről szól. A Westerplatte hősei – a nácik által lerohant Lengyelország lakóiban sokáig tartva a lelket – meglepően hosszú ideig védelmezték erődjüket, mielőtt Hitler hadigépezete felőrölte őket. A régi filmváltozat szép, hősies film volt, annak idején hatalmas siker volt a lengyel mozikban, hiszen tökéletesen bemutatta a hatalmas túlerővel szembeszálló, maroknyi védőcsapat helytállását – ugye ez a motívum számunkra, magyarok számára sem ismeretlen…

Ám miként sokan idehaza is sportot űznek a mítoszrombolásból, úgy ez a jelenség lengyel barátainknál is előfordul, legfeljebb ott több bátorság kell hozzá, körülbelül annyi, mint idehaza heroikus filmet forgatni. Néhány éve egy Paweł Choch­lew nevű író-rendező mindenesetre újraértelmezte a Westerplatte legendáját. Ez a produkció a várakozásokkal ellentétben nem a lengyel védők hősiességére helyezte a hangsúlyt. Ellenkezőleg, azt boncolgatta, hogy teljesen értelmetlen volt a védők hősiessége, hiszen a németek túlerőben voltak, a védőknek egy percig sem volt esélyük. A film üzenete egyértelmű: jobban jártak volna csórikáim, ha már az elején megadják magukat.

Nem véletlen, hogy a film hatalmas botrányt kavart Lengyelországban, sokan egyenesen hazaárulónak titulálták Chochlewet. Az alkotó csak­ugyan nagyon mellényúlt, ugyanis megfeledkezett arról az „apróságról”, hogy a reménytelen harcok, a túlerővel szembeszálló hősök példája akár évszázadokra szóló tanúságtételül szolgálhat egy-egy nemzet számára. A Westerplatte védőinek kitartása annak idején erőt adott az egész nemzetnek – a háború első napjaiban minden lengyel híradás azzal kezdődött és végződött, hogy a Westerplatte még mindig tartja magát. Így születnek a legendák, s ha valaki szeretné elpusztítani a legendákat, annak számolnia kell a következményekkel.

Nálunk kicsit más a helyzet. Hosszú időn keresztül nem volt pénz és szándék a kisszámú klasszikus mozink újraforgatására. Jobban belegondolva nincs mit újraforgatni, gondoskodtak arról, hogy hősies filmekben véletlenül se dúskálhassunk. Az utolsó bástya című forgatókönyv-förmedvény valami hasonló újraértelmezést szeretett volna megvalósítani, még úgy is, hogy nem volt „régi változat”. Miként az új A hét mesterlövész esetében is színesítettek a mezőnyön, derék magyar védőket is sikerült a forgatókönyv lapjain horvát huszárokkal, cseh zsoldosokkal, lovári pattantyúsokkal és héber tüzérekkel feldúsítani. Bár most, hogy úgy tűnik, ebből a scriptből nem lesz mozi, talán nézhetjük a dolog jó oldalát is. Az utolsó bástya legalább azzal a gondolattal nem játszott el, hogy tulajdonképpen mi a francnak harcolnak a védők Nándorfehérvárnál, miért nem engedik be maguktól a muszlim hódítókat Európába.

Manapság már az ilyen kis eredményeknek is lehet örülni…