Agymosás mesterlövészekkel

Most, hogy milliók kényszerülnek otthonuk falai közt eltölteni az előttünk álló heteket, hónapokat, hihetetlenül felértékelődik minden olyan lehetőség, amely észszerű módon segít múlatni az időt. Könnyű azoknak persze, akik könyvtárral és megnézésre „betárazott” filmek sokaságával rendelkeznek; beosztással az ember járvány idején szépen, komótosan sorra kerítheti a hosszú idő óta halogatott nézni- és olvasnivalóit.

Maradjunk a filmezésnél: így, töményebb adagolásban fogyasztva sokkal szembetűnőbbek ­bizonyos újsütetű jelenségek, különösképpen a mostanság vászonra varázsolt, „politi­kailag korrekt” alkotások esetében.

Általában nem szeretem a remake-eket, de most valahogy belefutottam néhányba. Ahogy mondani szokás, nehéz nem észrevenni a különbséget a modern kor feldolgozásai és a régi klasszikusok között – és itt nyilván nem a technikai kivitelezés tökéletesedésére gondolok, hanem kizárólag az ideológiai üzenetekre. Bevezetésként kezdjük A hét mesterlövésszel, amelynek 1960-as változatán generációk nőttek fel. Tisztességes film volt, a gyengék védelméről szólt, a férfias felelősségvállalásról, bátorságról. Néhány éve Hollywoodban újraforgatták ezt is. Hogy minek? A régi változatot politikailag nem érezték elég korrektnek. Mert igaz, hogy főhőseink egy elesett mexikói falun segítenek, és az is igaz, hogy nyilvánvalóan kiállnak a faji megkülönböztetés ellen, de ez legfeljebb 1960-ban lehetett elég, ma már ezzel nem lehet labdába rúgni. Egyrészt ugye milyen nyilvánvaló rasszizmus az, hogy mind a hét mesterlövész fehér ember? Még a kis mexikói srác is az (naná, echte germán színész játssza). Meg aztán milyen kirekesztő, hogy a főgonosz viszont nagyon is mexikói?

Az új változatban ennek megfelelően a hét mesterlövész etnikailag jóval színesebb lett. Van köztük néger, hispán, indián, kínai. Mellékes, hogy így együtt egy ilyen csapat legfeljebb a cirkuszban léphetett volna fel a történet korában, ennek most nincs jelentősége, hiszen a liberális világban nap mint nap új múlt születik. A főgonosz ebben az új változatban – ne találgassanak, természetesen fehér férfi. Megjegyzem, kétségtelen, hogy hamarosan ismét újra kell forgatni A hét mesterlövészt, hiszen nyilvánvalóan vérlázító, hogy ha jobban belegondolunk, minden mesterlövész férfi, sehol egy nő, és különösen fájdalmas a hermafroditák és a homoszexuálisok mellőzése egy ilyen fontos társadalmi problémát boncolgató film esetében. És csak hogy időt nyerjünk, a későbbi adaptációkhoz néhány ötlet: az is fölöttébb gáz, hogy minden mesterlövész ember, nincs köztük egyetlen kutya vagy kaktusz sem, nem beszélve a guminők és gumifiúk nehezen figyelmen kívül hagyható mellőzéséről. A lényeg, hogy a főgonosz maradjon fehér heteroszexuális férfi, mert így mindenki számára nyilvánvaló, hogy mi is itt a lényeg.

A folyamat mindenesetre egyirányú. Látni való, hogy a hősök egyre inkább színes bőrűek, etnikailag heterogének lesznek. Meg kell szoknunk, hogy a görög istenektől az Anjou királynőkön át a Télapóig bárkit játszhatnak színes bőrű színészek, dacára a teljes elmebajnak, ám ha ezt valaki szóvá meri tenni, az nyilvánvalóan náci lesz – mi más is lehetne! (Miképp a sikeres Csernobil című tv-sorozat kritikusai között is voltak oly elmebetegek, akik kevesellték a 86-os szovjet közegből a színes bőrűeket.) Ellenben kicsi esélyt látok arra, hogy Martin Luther Kinget mondjuk egy albínó jenki játssza el, vagy Anna Frankot egy rasztahajú rapperlány. Vagy fiú.

A másik példa ennél is tragikusabb, és sokkal ártalmasabb, mert alapvető értékeket, eszméket vesz célba. Egy nálunk szinte ismeretlen lengyel film újrafeldolgozásáról van szó. A Westerplatte a lengyelek hősi eposza, amelyet először 1967-ben filmesítettek meg. Ez a film a második világháború kitörésekor a lengyelek által Danzig torkolatánál védett kis földdarab és erőd védőiről szól. A Westerplatte hősei – a nácik által lerohant Lengyelország lakóiban sokáig tartva a lelket – meglepően hosszú ideig védelmezték erődjüket, mielőtt Hitler hadigépezete felőrölte őket. A régi filmváltozat szép, hősies film volt, annak idején hatalmas siker volt a lengyel mozikban, hiszen tökéletesen bemutatta a hatalmas túlerővel szembeszálló, maroknyi védőcsapat helytállását – ugye ez a motívum számunkra, magyarok számára sem ismeretlen…

Ám miként sokan idehaza is sportot űznek a mítoszrombolásból, úgy ez a jelenség lengyel barátainknál is előfordul, legfeljebb ott több bátorság kell hozzá, körülbelül annyi, mint idehaza heroikus filmet forgatni. Néhány éve egy Paweł Choch­lew nevű író-rendező mindenesetre újraértelmezte a Westerplatte legendáját. Ez a produkció a várakozásokkal ellentétben nem a lengyel védők hősiességére helyezte a hangsúlyt. Ellenkezőleg, azt boncolgatta, hogy teljesen értelmetlen volt a védők hősiessége, hiszen a németek túlerőben voltak, a védőknek egy percig sem volt esélyük. A film üzenete egyértelmű: jobban jártak volna csórikáim, ha már az elején megadják magukat.

Nem véletlen, hogy a film hatalmas botrányt kavart Lengyelországban, sokan egyenesen hazaárulónak titulálták Chochlewet. Az alkotó csak­ugyan nagyon mellényúlt, ugyanis megfeledkezett arról az „apróságról”, hogy a reménytelen harcok, a túlerővel szembeszálló hősök példája akár évszázadokra szóló tanúságtételül szolgálhat egy-egy nemzet számára. A Westerplatte védőinek kitartása annak idején erőt adott az egész nemzetnek – a háború első napjaiban minden lengyel híradás azzal kezdődött és végződött, hogy a Westerplatte még mindig tartja magát. Így születnek a legendák, s ha valaki szeretné elpusztítani a legendákat, annak számolnia kell a következményekkel.

Nálunk kicsit más a helyzet. Hosszú időn keresztül nem volt pénz és szándék a kisszámú klasszikus mozink újraforgatására. Jobban belegondolva nincs mit újraforgatni, gondoskodtak arról, hogy hősies filmekben véletlenül se dúskálhassunk. Az utolsó bástya című forgatókönyv-förmedvény valami hasonló újraértelmezést szeretett volna megvalósítani, még úgy is, hogy nem volt „régi változat”. Miként az új A hét mesterlövész esetében is színesítettek a mezőnyön, derék magyar védőket is sikerült a forgatókönyv lapjain horvát huszárokkal, cseh zsoldosokkal, lovári pattantyúsokkal és héber tüzérekkel feldúsítani. Bár most, hogy úgy tűnik, ebből a scriptből nem lesz mozi, talán nézhetjük a dolog jó oldalát is. Az utolsó bástya legalább azzal a gondolattal nem játszott el, hogy tulajdonképpen mi a francnak harcolnak a védők Nándorfehérvárnál, miért nem engedik be maguktól a muszlim hódítókat Európába.

Manapság már az ilyen kis eredményeknek is lehet örülni…