Fogcsikorgatva

Szauder József az olasz irodalom legjobb magyar szakértője volt: „Kitűnően képzett szakember, aki a reformkorral és a felvilágosodással foglalkozik. […] nagyon lelkiismeretes filológus. […] Minden nagyképűség nélkül, munkatársi alapon igen szívélyes és segítőkész.” Valóban kiváló férfiú lehetett az irodalomtörténész, mert ezeket a sorokat nem barátja írta róla, hanem besúgó jelentésében olvashatók. Szaudernek sok hátránya származott abból, hogy szüleit kitelepítették. Munkásságának jelentőségét mutatja, hogy sohasem került ki az ÁVH, majd a Belügyminisztérium látóköréből.

Szauder József tanári pályáját a Kölcsey Gimnáziumban kezdte, majd egészen fiatalon az Eötvös Collegium irodalomtörténet-oktatója lett. Szinte minden jelentős olasz irodalommal foglalkozó szakembert ő tanított, még nála idősebbeket is. 1947-től két éven át megbízottként vezette a Pázmány Péter Tudományegyetem Olasz Tanszékét. Harmincéves korára érett tudósnak számított – a tanítás mellett publikációi is meg­jelentek –, kinevezésére mégsem került sor. Az ELTE-n többször kiütötték olyan tanszékvezetői állásokból, amelyekre ő lett volna a legméltóbb.

Rendszerhű kádereket neveztek ki helyette, így az olaszosnak indult Szauder a magyar XVIII. és XIX. század, a felvilágosodás és a romantika kutatója, monográfiák szerzője és szövegkiadások gondozója lett. Szabadidejében úti esszéket írt – a maguk nemében páratlanokat. Kövek és könyvek című írásait mintha nem is irodalmár, hanem érett művészettörténész írta volna Itáliáról. A hatvanas évek elejétől munkásságában Kazinczy Ferencé lett a főszerep. Visszalopta a magyar könyvespolcokra Krúdy Gyulát és Kosztolányi Dezsőt, aminek az volt az ára, hogy írásaiban nem kerülhette el kötelező módon a marxizmus klasszikusainak gyakori idézését. Fogcsikorgatva leírta az elvárt öt-hat oldalt, csak azért, hogy igazi mondanivalója is megjelenhessen.

Tehetséges fiatalok indulását segítette, akik nagyrészt az általa kijelölt úton váltak a magyar irodalomtörténet-írás tudósaivá. Mindenkitől, oktatótól, diáktól megkövetelte, hogy tudjanak nyelveket. Ő maga hat nyelven tanult meg. Olaszul olyan jól beszélt, hogy itáliai kollégái példaként állították hazai diákjaik elé. A római magyar tanszék vezetője, Sárközy Péter az ő példáját követve lett a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok kutatója, s tanított magyar irodalmat harminckilenc éven át Rómában. Barát József író és szerkesztő kötetében Szauder egykori tanítványai, pályatársai, neves irodalomtörténészek, többek között Bíró Ferenc, Amedeo Di Francesco, Kabdebó Lóránt, Széles Klára, Szörényi László,­ illetve fia, Szauder Ipoly vallanak emberségéről, szakmai igényességéről, kivételes látásmódjáról és arról, miért kísérte pályáját a mellőztetés és az állambiztonsági szervek folyamatos érdeklődése.

Szauder József élete végére az egyetemes irodalomtörténet egyik legismertebb és legnagyobb tudósa lett. Kabdebó Lóránt egyszer úgy fogalmazott, hogy kétségbeesetten tájékozott volt. Szinte rejtegette hatalmas tudását, kissé ironikusan, idézőjelben beszélt mindig, csak sejteni engedte, mennyire megragadja a művészet, tudás, teljesítmény – emlékeztek rá kollégái. Rafináltan volt szigorú. Négyszemközt gorombán leszúrta a diákjait, de mások előtt ugyanazokat csak dicsérte. Rangot jelentett a tanítványának lenni. A magyar italianisztika nemzetközileg is elismert alakja életének utolsó éveit Olaszországban töltötte. Akadémikus lett, a római egyetemen tanított, olyan kevés pénzért, hogy feleségével megélni is alig tudtak. Az irodalomtudós soha nem akart politizálni, mégis a politika hálójába keveredett. Szauder Józsefnek, a legendás tudósnevelőnek a magyar irodalomtörténet óriásai között (lenne) a helye.

(Irodalomtudós a kultúrharcban – Szauder József 1917–1975. Írta és szerkesztette: Barát József. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 206 oldal. Ára: 2990 forint)