T.-rex

Felnőtt ember vagyok. Önálló, önellátó. Igenis tudok önkontrollt gyakorolni! Csak hát az van, hogy ez az átkozott szösz birizgálja a homlokomat. Az elmúlt tíz percben egy hajszál csiklandozta a szememet, de azt hősiesen megoldottam némi feltűnésmentes, idegrángásszerű fejrázással. De ez most más. Makacs ez a szösz, nem akar továbbszállni, egyszerűen MUSZÁJ, hogy hozzáérjek az arcomhoz!

Ha valamire biztosan megtanított a koronavírus, az az, hogy mennyire imádom fogdosni az arcomat. Kevés hatékonyabb módszer van persze egy fertőző betegség összeszedésére annál, hogy összevissza nyúlkálunk olyan tárgyakhoz és felületekhez, amelyeken a vírusok, baktériumok akár napokig is megtapadhatnak. Elég egy arcvakarás, és bumm: a kórokozók már el is jutottak a szánkig, orrunkig, szemünkig. Mégis, pokoli nehéz ellenállni.

Erről aztán beugrik egy mém, amelyen egy Tyrannosaurus rex látható, felette felirattal, „nem tudott kezet mosni: kihalt”. A csökevényes mellső lábakkal megáldott őslény mondjuk legalább a fejét sem tudta olyan aktívan taperolni, mint mi. Másik kép, újabb vicc: egy kutya néz a gazdájára, akin „szégyentölcsér” van – tudják, az a nyakra rakható tölcsér, amelyet például műtét után kapnak a négylábúak, hogy ne vakarják ki a friss sebet. A kép alatti felirat szerint most a kutya nyugtatja meg a gazdit: nyugi, a saját érdekedben kell viselned! Azaz, hogy ne fogdosd az arcod.

Ai Weiwei ismert kínai művész és hivatásos rendbontó Instagramján néhány hete a következő poént osztotta meg: a koronavírus olyan, mint a tészta, a kínaiak találták fel, majd az olaszok terjesztették el szerte a világban. Töredelmesen bevallom, én felnevettem rajta. Az olaszok viszont nem, óriási kiakadás övezte a kínai művész ártatlannak szánt poénját, bojkottra szólították fel honfitársaikat, és még az amúgy kivételes humorú Paolo Sorrentino olasz rendező is beállt a sorba. Egy másik művész szintén még néhány hete alternatív arcmaszkokat készített például melltartóból vagy műanyag zacskóból, de ő is felháborodást váltott ki, elnézést kellett kérnie. Azóta persze hatalmasat fordult a világ, a járvány globálissá nőtte ki magát, és gyakorlatilag mindenkit érint, aki nem egy lakatlan sziget széles sáv nélküli barlangjában tengeti napjait. A sorsközösség jóval több humort és iróniát enged meg, hiszen már nem az a helyzet, hogy mások nyomorán viccelődünk, hanem a sajátunkon.

Nagypapa, mit csináltatok a 2020-as nagy világjárvány idején? Mémeket küldözgettünk egymásnak. No de mivel lehet viccelni? Vajon végül pokolra kerülünk egy tovább osztott mém miatt, vagy a humor, mint minden nehéz helyzetben, átsegít, feltölt és eltereli a figyelmet a rosszról?

Nagyapádat háborúba hívták, neked a fenekeden kell ülnöd – meg tudod csinálni! Tinédzser­éveim fényében kicsit azért furcsán érzem magam, amikor a szüleimmel kiabálok, hogy csak semmi elmászkálás, szépen maradjanak otthon. Chuck Norris rábeszélt egy nyugdíjast, hogy maradjon otthon. Mindannyian Edward Hopper-festményekké váltunk: a kortárs festő művein magányos emberek ülnek kávézókban, vagy az iroda ablakán néznek ki.

A viccek zöme a szociális távolságtartás nehézségeiről és az otthon maradásról, bezártságról szól. Arról, hogy csupán néhány hete még óriási várakozásaink voltak a 2020-as évvel szemben, hiszen jön egy új évtized, egy tiszta lap: fogadkoztunk, hogy a mi évünk lesz. Erre most ott tartunk, hogy se buli, se barátok, se utazás, se kilépés a házból, sőt rosszabb esetben a munka és a megélhetés is veszélybe került, ki tudja, meddig.

Ez mindenkit érint valamennyire, az önirónia pedig segít átérezni, hogy mennyien járnak hasonló cipőben, mint mi. Saját magunkon nevetünk, az elpuhult, elkényelmesedett társadalmon, amelynek igazából az a legnagyobb gondja, hogy unatkozik a négy fal között. Önkritikát gyakorolunk, miközben közelebb érezzük magunkat a világ különböző pontjain élő, szintén parázó-szorongó, bezárt emberekhez. Könnyítünk magunkon a nevetéssel.

A nagy márkák is ráéreztek erre: az Audi például szétválasztotta logója négy karikáját a szociális távolságtartás fényében, de készült új Starbucks-embléma is, híres angyalukon arcmaszkkal. Spanyol rendőröket filmeztek le a minap, ahogyan tánccal és egy ismert katalán gyerekdal éneklésével szórakoztatják a bent rekedt embereket Algaida utcáin. Olaszországban is azért énekelnek, zenélnek az emberek erkélyeiken, hogy tartsák magukban és egymásban a lelket, Magyarországon is azért tapsolunk minden este nyolc órakor az egészségügyi dolgozókért, mert igenis számítanak a gesztusok. Ilyenkor számítanak igazán.

A humorérzéket sosem szabad elveszíteni: a koronavírusos, de azóta szerencsésen meggyógyult Tom Hanks–Rita Wilson színészházaspár női fele pél­dául a karantén idején készített egy zenei listát, Quarantunes címmel. Spanyolországban egy férfi óriási, felfújható T.-rex-jelmezben mászkált az utcán kijárási tilalom alatt, majd a rendőrség nevetve megkérte, hogy fáradjon vissza a lakásba, mert csak kutyát szabad sétáltatni, dinoszauruszt sajnos nem.

A túlélés záloga a hit, az egyedüllétet enyhíteni pedig a közösségi összetartással lehet. A jókedv megőrzése, a kétségbeesés elkerülése a cél, a sorsközösséget bármilyen eszközzel erősíteni kell. Ai Weiwei pedig feltehetően egy, a vírusnál sokkal érzékenyebb pontra tapintott: a tésztára! Mert hát ki meri azt állítani, hogy a pasta, az nem Itáliából ered?