Kilencszáztizenkilenc május 27-én I. Ferdinánd király és felesége Kolozsvárra érkezett, ahol népviseletbe öltözött ünneplő románok fogadták. Aznapi naplóbejegyzésében Mária királyné így számolt be erdélyi útjuk tapasztalatairól: „A városok elszomorítanak, van valami ellenséges bennük, míg nagy házaik – többségükben német stílusban – egyáltalán nem románok, semmilyen módon, a falak mögött szomorú szíveket és ellenséges gondolatokat érzel.”
Sejtése helytálló volt, hiszen a román lakosság euforikus győzelemérzetével szemben az erdélyi magyarok nemzeti tragédiaként élték meg az impériumváltást. Úgy érezték, megfosztották őket hazájuktól. Ezzel a gondolattal indul a kötet bevezető tanulmánya is, amely széles történelmi kontextusba helyezi az erdélyi kérdést, miközben felvázolja előzményeit, és értelmezési keretet kínál az olvasónak. A terjedelmes értekezésből az Erdély, Erdély kell nekünk! című alfejezetet emelném ki, amelyben a szerző, L. Balogh Béni azon román törekvéseket foglalja össze, amelyek a XIX. század elejétől, az erdélyi román felvilágosodástól elvezettek a gyulafehérvári „nagy egyesüléshez”.
A forrásközlők célja az volt, hogy magyarul még nem publikált dokumentumok segítségével mutassák be Románia Erdély megszerzéséért vívott 1918–20-as küzdelmét, katonai lépéseit, a román külpolitika érdekeit és mozgatórugóit, az intézkedések hátterét. A közzétett iratok betekintést nyújtanak a korszak román diplomatáinak mentalitásába, nem egy esetben személyes mozgatórugóikra is fény derítenek.
Bár tragikus, részben mégis jólesik leírva látni Alexandru Cottescu ipari és kereskedelmi miniszter 1918. november 17-i helyzetjelentését, amelyben azt fejtegeti, hogy a közeli egyesülés miatt nagy gazdasági változások elé néznek: „Eszerint az iparnak általában és főleg a bányászatnak, a kohászatnak stb. különös fontossága lesz az új Romániában, mivel ezek a tevékenységi körök nagyon fejlettek az új területeken, kiváltképp Erdélyben. Egy kiemelten agrárországból rövid időn belül ipari országgá válhatunk.”